14. fejezet

Itt a 14. rész remélem tetszik, bár úgy érzem, nem ez a legizgalmasabb vagy legjobb rész amit írtam, de most csak ennyi telt tőlem :\\ A következő ígérem, hogy sokkal, de sokkal izgalmasabb lesz! :) És sajnálom, hogy csak most hoztam a következő részt, de rendesen el vagyok csúszva mindennel... :\\ Ha megkapom a 9 kommentet, akkor holnap dupla részt rakok fel! :) <33333

Amióta kibékültünk Zayn-nel szinte nem lehet minket elszakítani egymástól. Végre újra teljesnek érzem magam. Furcsa, de amíg nem volt velem és amíg nem beszéltünk, mindig hiányzott valami. Hát ez az. Zayn hiányzott. Persze ezt már nem is tudom mikor megállapítottam. Talán az első öt percben mondtam már, hogy hiányzik, amikor összevesztünk. De akkor még nem fogtam fel a szavak jelentőségét.

Hiányzott.

Nem, ezt ti nem érthetitek! Nem érthetitek meg, mert nem tudjátok, hogy milyen amikor az egyik feletek hiányzik. Nem érthetitek meg, mert nem tudjátok milyen az, amikor valamit vagy valakit hiányolsz az életedből, és nem tudod, hogy mi vagy ki az, addig amíg meg nem látod. És amikor meglátod, beléd rúg egyett a felismerés. Felismered, egyszerűen megérzed, hogy az az a valami vagy valaki aki egészen eddig hiányzott. És amikor meglátod, hozzáérsz, vagy beszívod az illatát elönt a boldogság, a szíved hevesebben ver, a térded meg-meg remeg, és a gyomrod görcsbe rándul. Mindenkinek van egy ilyen személy az életében. Neked nincs? Találd meg! Tudom, ez nem egyszerű. Én már megtaláltam. Igaz, hogy 17 (már majdnem 18) évembe telt, de végre meg van ki az aki a másik felem. Végre határozottan válaszolni tudok arra a kérdésre, "Mi, vagy Ki nélkül nem tudsz élni?". A válasz egész nap a fejemben cseng.

Zayn minden nap meglátogatott a kórházban. Igaz, hogy csak hétfőig tartottak bent, de ő minden nap ott volt velem. Reggel jött, este ment. Maradni akart estére is, de nem engedték, hogy maradjon, ha csak nem családtag. Így kénytelen volt hazamenni. Meg Loreen sem nézte jó szemmel, hogy mindig velem van. Meggyőződése szerint akar tőlem valamit. Hát én nem így veszem észre... És még azért is berágott Zayn-re, mert Zayn kamu számot adott meg az iskolának, így nem Loreen-t értesítették arról, hogy kórházba kerültem hanem valami teljesen idegen személyt, akinek fogalma sem volt, hogy ki vagyok. Persze ezt csak miattam tette Zayn, mert tudta, hogy én így akarnám.  Zayn olyan dolgokat tud rólam, amikor én még csak nem is sejtek, ami elég fura. Gondolok itt arra, hogy amikor Mark az orvosom bejött "meglátogatni" a kórterembe, elhívott randira. Zayn a tekintetével adta az orvos tudtára a válaszom, amiben én egyáltalán nem voltam biztos. Igaz, hogy inkább hajlottam a nem felé, mint az igen felé, de még nem döntöttem el, hogy elfogadom-e a meghívást, vagy sem. Zayn egyszerűen eldöntötte, hogy nem és kész. Azt mondta, látta rajtam, hogy nem nagyon csípem ezt a "szexi" mosolyt. Milyen igaza van!

-Te meg mit csinálsz itt?- néztem értetlenül, majd felnevettem. Zayn lépett be a kórterembe. Nem, nem azon nevettem, hogy megint bejött, hanem azon, hogy hétfő volt és neki iskolában lett volna a helye.

-Nem hagyhatom, hogy unatkozz. Mellesleg én is unatkoznék, úgyhogy ne unatkozzunk már egyedül!- mosolygott kedvesen, majd letette a laptop táskát a székre és kivette belőle a laptopot. Filmet néztünk. Hát oké. Azt már meg sem kérdeztem tőle, hogy nem-e lenne jobb, ha a suliba lenne.

Délután ő vitt haza, aminek Loreen szintén nem örült. Fogalmam sincs, hogy ezzel megint mi a baja, de nem nézte jó szemmel, amikor kiszálltam Zayn melől az anyós ülésről. Zayn a verandáig kísért, majd ott elváltunk egymást megölelve. Loreen ragaszkodott hozzá, hogy minden nap ő vigyen be a kórházba a kezelésre. Nem mondhattam nemet, mert akkor kitört volna a balhé. Így hát kénytelen voltam beleegyezni. Kénytelen voltam beleegyezni.

***

Reggel, csak úgy kipattantam az ágyból, és olyan gyorsan csináltam meg minden dolgom, mintha csak kilőttek volna. Nem babráltam semmivel, csak a szokásos "felöltözök, kávét iszok, fogatmosok" műveleteket hajtottam végre, majd kirontottam az ajtón. Amikor megláttam Zayn-t hirtelen elöntött a boldogság. Végre egy újabb megszokott reggeli séta Zayn(!!) társaságában.

-Loreen visz délután orvoshoz. -jelentettem be, csak hogy tudjon róla.

-Rendben.- válaszolta picit csalódottan. Tudtam, hogy fel akarta vetni, hogy majd ő elvisz.

Rossz érzéssel töltött el, hogy csalódottságot hallottam a hangjában. Mintha ezzel azt mondtam volna neki, hogy soha többet nem lóghatunk együtt. Persze nem ez történt.

A következő mondatával viszont száműzte ezt a rossz érzést.

-Arra gondoltam, hogy ma velünk vacsorázhatnál.

-Hogy én?-kerekedett el a szemem. -Veletek? És miért? Minek köszönhetem ezt a meghívást?

-Nem, nem te, bocsi. Öreganyámat akartam elhívni.- forgatta a szemeit.- Persze, hogy te! Nincs különösebb oka, csak örülnénk ha velünk tartanál. -mosolygott kedvesen.

-A többes szám kikre vonatkozik?

-A fiúk és a családom. Meg persze én.

-Ma este?-vakargattam a homlokom a bal szemöldököm felett.- Hát nem is tudom... tudod hétköznap van, holnap is suli, tanulnom is kéne....-magyaráztam bizonytalanul.

-Naaaaaa! Ne kérsd már magad! Gyere! Nyugodj meg, időben ágyba kerülsz. -huncut mosoly bujkált az arcán.

-Áááá...én egy cseppet sem kételkedek felelől...-ráztam a fejem nevetve.- Veled és a fiúkkal, na meg a szüleiddel? És időben otthon leszek? Azt kétlem, de jó, legyen!

-Na és Loreen? Vele mi lesz?- tudta, hogy ő problémát jelent.

-Nyugi, megoldom.- kacsintottam rá, majd lepacsiztunk. Szóval akkor van egy vacsora meghívásom estére. Vele, a fiúkkal és a szüleivel. A SZÜLEIVEL???? Te jó ég! Én még soha nem találkoztam a szüleivel! Mi lesz ha nem kedvelnek? Ó te jó ég! Ez egy randi lenne?