13. fejezet

Meghoztam az új részt! :) Nagyon remélem, hogy tetszik és hogy sok kommentet kapok! Várom a véleményeket, persze a negatívumokat is!

Nem voltam tudatomnál, nem láttam és nem hallottam semmit. Az utolsó emlékem az, amikor a fejem a suli folyosóján a kőnek koppan. Végtagjaim is erőtlenül a földre hullanak, majd már egész testem a földön hever. A fülem zúg és nem látok semmit. Próbálom kinyitni a szemem, de nem megy. Nem is próbálkozok már tovább, hagyom, hogy az történjen aminek történnie kell.

Még mindig nem voltam eszméletemnél, de már hallottam a körülöttem történő dolgokat. Illetve csak gépek csipogását hallottam. A testem úgy ragaszkodott az ágyhoz mintha csak oda lett volna ragasztva. Nem bírtam megmozdulni. A hangokat hallottam, de nem tudtam semmit sem tenni annak érdekében, hogy lássak is valamit. Mintha valami 10 kilos súlyt helyeztek volna a szemhélyaimra. Csak feküdtem az ágyamban tehetetlenül és próbáltam megtalálni a megfelelő választ erre az egészre. Újra és újra átfutottam az utolsó emlékemen, de nem jöttem rá, mi okozhatta ezt.

Mikor már egy jó ideje gondolkoztam, azt éreztem, hogy el kezd rángani az arcom. Az izmok csak ide-oda rángatóztak nekem pedig szép lassan kinyílt a szemem. Először csak magam elé bámultam, és amikor visszatért az erő a testembe, pislogtam párat és elfordítottam a fejem balra.

Zayn ült ott egy széken maga előtt egy nagy fekete-fehérre nyomtatott újságot tartva.

-Zayn?-kérdeztem rekedt, erőtlen, fáradt hangon. Zayn leengedte az újságot és először pár másodpercre az arcán meglepettséget láttam, ezt pedig hamar felváltotta a tipikus komoly, rezzenéstelen arca.

Lassan visszafordítottam a fejem előre, így nem volt a látóteremben Zayn.  Mély levegőt vettem majd kifújtam. Szinte láttam magam kivűlről. Gépekre kapcsolva és infúzióval a kezembe amint egy kórházban fekszem. Arcomon tükröződött a gyötremel és a tudatlanság.

Mind ketten néma csöndben voltunk. Zayn engem fürkészett én pedig a plafont bámultam. Az egész szobában csak a fali óra ketyegését hallottuk, ami tudatosította bennünk, hogy az idő gyorsan telik.

Ismét oldalra fordítottam a fejem.

-Mióta vagyok itt?-tettem fel a kérdést.

-Négy éve. -válaszolta komoly arccal.

-MI????-emeltem fel a hangom, és abban az állapotban amennyire csak tudott, elkerekedett a szemem. Kissé eltoltam magam az ágytól a kezemmel.

-Nyugi. Még szívrohamot kapsz. Csak szivatlak.- húzta óvatos mosolyra a száját én pedig visszadőltem az ágyba.

-Úgy gondolod most van itt az ideje a szivatásnak?- húztam össze résnyire a szemem.

-Á! Hát felébredt!- lépett be egy fiatal férfi a szobába. Valószínűleg most végezte az orvosit. Nagyon fiatal volt, szinte korombelinek nézett ki.

-Jó napot.- köszöntem vissza, de nem tegeztem, hisz azért még sem tegezhetek le egy orvost.

-Á! Ezt nem bírom! Nem lehetne, hogy tegezzük egymást?- ajánlotta fel.

-De. Természetesen. -bólintottam rá.

-Rendben. Nos Dr. Beckevy vagyok, de ez esetben szólíts csak Mark-nak. -mosolygott kedvesen maga előtt egy mappát tartva. Biztos sok korombeli betegének imponál ez a mosoly, de nem nekem. Elég jól nézett ki ez a Dr. Mark Beckevy, de jelen esetben nem nagyon foglalkoztatott.

-Kíváncsi lennék, hogy mi történt velem.-törtem meg a csendet. Zayn még mindig a székben ült, Mark pedig a jobb oldalamra sétált.

-Szélütést kaptál. -válaszolta. Lesütöttem a szemem.- Ahogy elnézem tudod mit jelent ez. A barátodnak majd minden bizonnyal elmagyarázod, ha nem tudja mi az a szélütés. -nézett Zayn-re, Zayn pedig rám. Összenéztünk.-Pár napot még a kórházban kell maradnod, utána pedig egy hétig be kell járnod.

-Nem a barátom/ barátnőm!-vágtuk rá egyszerre.

-Rendben.-kacsintott rám. "Ennek meg mi baja?" Tettem fel magamban a kérdést. -Ha szükséged van valamire, akkor csak szólj.- átsétált az ágyam bal sarkához.- Ha nem hat a gyógyszer, amit majd az ápolók hoznak csak szólj. -közelebb sétált hozzám és lerakott egy névjegykártyát a mellettem lévő szekrényre.- Ha nem megfelelő az ellátás vagy az étel, akkor nyugodtan hívj. -visszasétált az ágyam sarkához.- Vagy esetleg ha beszélgetni támad kedved és egyedül érzed magad ebben a hideg és komor épüle...

-Azt hiszem valaki agyfaszt kapott egy másik kórteremben és épp téged keresnek!- állt fel Zayn a székről és egészen közel lépett az orvoshoz, akinek hirtelen lehervadt az a "szexis" mosoly az arcáról. Még rámnézett egy pillanatra és a szeme mosolygott, majd sarkon fordult és kiviharzott a helyiségből. Zayn átsétált az ággyal szemben lévő falhoz és lazán nekitámaszkodott. Én pedig minden egyes mozdulatát kísértem a tekintetemmel.

-Köszönöm. -mondtam egyszerűen bevezetés nélkül.

-Ugyan. Már irritált a hangja és a jelenléte.-legyintett.

-Nem! Nem azt!-tápászkodtam fel, és felültem az ágyon.-Mindent köszönök!-megint csak legyintett egyet. Néma csöndben próbáltam megemészteni ezt a legyintést. Fogalmam sem volt mit jelenthet és hogy mit gondol Zayn. Pár perc csend után, úgy döntöttem megtöröm a csendet.

-Sajnálom!-nyögtem ki végül.

-Mi van?--nevetett fel.- Egyszer megköszönsz valamit, utána meg bocsánatot kérsz?-nevetett megint.

-Nem, én csak...sajnálom. Sajnálom, hogy azt mondtam, hogy nem érdekelsz és sajnálom, hogy azt mondtam bunkó vagy...-nyögtem ki végül. Lehajtott fejjel ültem az ágyon, és amikor befejeztem a mondatot Zayn-re néztem.

-Ha itt valakinek sajnálnia kell valamit, az én vagyok.- tekintetét az enyémbe fúrta. Tőle ez egy bocsánat kérésnek számított.

Odasétált hozzám, majd megölelt.

-Áúú!-kiáltottam fel.

-Mi az?-nézett rám ijedten.

-Semmi, ezt csak azért csináltam, mert azt mondtad négy éve vagyok itt!- húztam gúnyos mosolyra a számat, mire felnevetett. Mellesleg tényleg fájt, amikor megölelt mert a csuklómba lévő infúziós tű belenyomódott a kezembe. De ezt már nem mondtam el neki.

Különben is, ennyi fájdalmat igazán kibírok ha Őt ölelhetem.

-Hiányoztál!-most én öleltem meg őt, ő pedig visszaölelt. A kelleténél kicsit szorosabban ölelt magához, de nem bántam. Úgy éreztem, hogy összeroppantja a testem, de egész kellemes volt a karjaiban.

-Te is.-motyogta a fülembe alig hallhatóan, de én persze tisztán értettem.

-Tessék?-toltam el magamtól, hogy a szemébe tudja nézni. -Nem hallottam kristálytisztán. -vontam fel a fél szemöldököm.

-Te is.-krákogta.

-Khm.-köhintettem. Vette a célzást.

-Te is!-nyögte ki végre érthetően és hangosan, majd égnek emelte a tekintetét.

-Na azért!- mosolyogtam mint a tejbetök majd a fejem a vállára hajtottam és élveztem a közelségét. Ki tudja meddig leszünk ilyen jóban? Lehet, hogy pár percen belül megint kiakaszt, és megint nem beszélünk egy hétig. Ez egy kivételes alkalom, meg kell becsülni és ki kell használni.