Itt a rész, előbb hoztam ^-^bocsi, ha kicsit összecsapott lett, de siettem vele, hogy kész legyen. Nem valami izgalmas és ebben most több a párbeszéd mint az eddigiekben. :) Remélem így is tetszeni fog nektek. :)<3
Visszamásztam az ágyamba és nyakig magamra húztam a takarót. Az ajtó résznyire nyitva volt és beszűrődött rajta a folyosóról pár fénysugár, amik az arcomat világították meg. A lépésekből ítélve Doniya megállt a két szoba között lévő távnak a felénél és visszafordult. Gyorsabbak és határozottabbak voltak a léptei, mint korábban. Egy sóhajtást hallottam, de azt nem tudtam megállapítani, hogy kinek a száját hagyta el.
-Ide figyelj, mondok én neked valamit!- el tudtam képzelni, ahogy Doniya megállt Zayn előtt és a mutatóujját belefúrta a mellkasába, majd bosszús pillantásokat lövellt felé. -Már nem táncolhatsz vissza! Már nem tudsz, visszatáncolni...-javította ki magát. -Nem teheted meg, mert akkor nem ő fog visszautasítani, Zayn, hanem én foglak páros lábbal kirugdosni mellőle! Még is mit gondolsz? Amióta visszajöttél Bradford-ba, sokkal jobb ember lett belőled! Újra olyan voltál, mint régen. Emlékszel, hogy az xfactor után mennyit veszekedtél velem? Emlékszel arra, hogy kizártál az életedből? Az újságokból kellett megtudnom, hogy volt egy barátnőd, akivel összeköltöztél! Nem hívtál a születésnapomon, nem hívtad fel se anyát, se apát... Részben ez is volt az oka annak, hogy követeltük, hogy gyere vissza. Kezdtél újra úgy viselkedni, mint a népszerűséged előtt. Kezdtek jobbra fordulni a dolgok, újra egy család lettünk. Amikor áthívtál a házadba vacsorázni minket, már akkor láttam, Zayn. Már akkor láttam azt, ahogy Vivienne-re néztél...Egészen más volt a tekinteted, mint amilyen szokott lenni. Varázslatos volt. Ha rám nézne úgy valaki, ahogy te Viv-re, csak egyszer...-még egy sóhajt hallottam és megvoltam győződve afelől, hogy azt Doniya engedte ki a száján. -És még mindig úgy méregeted. Azt hitted nem láttam a tegnapi koncerten? Ugyan már! -nevetett fel gúnyosan. -A vak is látta! És amikor megcsókoltad! Az aztán nem volt semmi, barátom!-lelki szemeim előtt lebegett, ahogy Don, hátba veregette Zayn-t.- Hidd el nekem öcsi, olyan ember, akinek az ajka tökéletesen illik a tiédhez, csak egy létezik. És szerintem, te megtaláltad azt az embert. Kár, hogy mindent elrontottál. Én tudom, mi a te bajod, Zayn. A kérdés, hogy te, tudod-e!?- tette fel burkolva a kérdést, én pedig azt hittem izgalmamban lefordulok az ágyról. Testem minden porcikája tudni akarta a választ arra, hogy Zayn miért ilyen. A testem remegett a paplan alatt. Kibújtam az ágyból és újra beálltam leselkedni az ajtóba. Még mindig egymással szemben álltak. Don összefonta maga előtt a karjait és arra várt, hogy Zayn feleljen valamit, vagy egy mozdulattal adja tudtára a válaszát. Amit meg is tett. Értetlenül megvonta a vállát.
-Szerelmes vagy, Zayn Malik. Ez az egyetlen bűnöd. -nyögte ki válaszul a nővére, mire nekem felszaladt a szemöldököm. -És hülye.-tette hozzá kiegészítve az előző mondatokat. Bár szeretem Zayn-t, ebben igazat kellett adjak a nővérének.
-Mi?-kérdezte Zayn hitetlenül és gúnyosan, valamint felháborodva. Egy pillantás kellett, hogy megállapítsam, úgy gondolta, hogy a veszekedésnek és a másik ócsárlásának nem abban a pillanatban jött el az ideje. -Persze, hogy szerelmes vagyok! Csak most jobban, mint valaha...-latolgatott, tekintetét a plafonra szegezve és gondolkozva.
-Nem, tesó. Korábban még nem voltál szerelmes. Te nem tudtad egészen idáig, hogy mi az a szerelem! Az pedig nem más, mint önfeláldozás, teljes átadás. A másikért élni. Együtt lélegezni vele, érezni, ahogy a szíve dobban, és szinte meghallani a meg-meg moccanó gondolatokat a fejében. A szerelem egy börtön, aminek a fogságába esel, aminek az árkába vetnek, úgy, hogy még csak el sem követtél semmit. Néha ajándék ebbe a börtönbe kerülni, néha pedig a halálbüntetésnél is rosszabb. Tudod, nem hiába tanultam pszichológiát. Tudok ezt azt, már ha érted. -Don szavai a csontomig hatoltak, jobban meg sem tudtam volna fogalmazni őket. -Amit ezelőtt produkáltál, az bizony nem szerelem volt. Félsz felnőni. Félsz kötődni, tartozni valakihez. Tartasz attól, hogy többé már nem teheted azt amit szeretnél. Nem akarod lekötni magad egyetlen egy személyhez. Nem akarsz függni mástól, nem akarod, hogy ez az érzés hatalmába kerítsen, pedig már megtörtént, igaz? Mondd, hogy így van!-fogta könyörgőre a dolgot. Ő is és én én Zayn reakciójára összpontosítottunk. Lélegzet visszafojtva, szemünket nagyra nyitva vártuk, hogy mit szól Zayn. Bead valami mesét, vagy bevallja ami igazából bántja, amivel gondjai vannak.
Válla végre megemelkedett és kiengedte a tüdejében szabadulásra váró levegőt.
-Talán...-kezdte és megvakargatta az állát. -Lehetséges... Esetleg...-a szavakat kereste amik arra utaltak, hogy nem biztos a mondanivalójában.
-Nagy a valószínűsége, hogy mind egy szálig igaz, amit mondtam!-segítette ki a vele szemben álló lány. -Nézd, Zayn! Mindjárt betöltöd a huszadik évedet! Mire vársz még? Soha nem akarsz megállapodni? Az istenit! Szeretnék egy olyan gyerek nagynénje lenni, akinek a szülei normális házasságban élnek! A szüleink unokákat szeretnének!
-Azt mondod beszéljek fele?-kérdezte meg fojtott hangon és felém biccentett, mire én ösztönösen beljebb ugrottam az ajtóból és a falnak támaszkodtam.
-Mi? Dehogy is! Hisz megmondtam. Ha ismét bepróbálkozol nála, olyat adok arrébb koldulsz. -fenyegetően megrázta a mutatóujját, aztán felhúzta a szemöldökét afféle ,,megértetted?" stílusban. Zayn bólintott egyet, de a képéről nem törölte le a hatalmas kérdőjelet. -Én csak azt mondom neked Zayn, hogy nem az az igazi férfi, aki képes az összes nőt meghódítani, hanem az aki képes mindet feladni egyetlen egyért. Tudom, hogy nehéz kiválasztani egy tökéleteset, -belekezdett az újabb mondatba, majd fojtatta kijavítva magát - A tökéleteset a sok közül, mert kevés van belőlük, de újra meg kell próbáld. Remélem, hogy vannak még olyan lányok, mint Vivienne. Azt hiszem a történetetek itt ér véget. -mondta, elhúzta a száját és mélyen belenézett Zayn szemében. Irigyeltem, mert ő meg tudta ezt tenni, én pedig nem. Ha lett volna rá lehetőségem, akkor is elsírtam volna magam.
Megölelték egymást, majd mielőtt elindult volna hozzám én kirontottam a szobából és elindultam az ellentétes irányba, a nappali felé. Nem vettek észre, mert nem csaptam zajt. Észrevétlenül sétáltam végig a folyosón.
-Remélem, azért tudod, hogy mi mind itt vagyunk neked és melletted állunk, mindezek ellenére!- hihetetlen, hogy mennyit tud beszélni ez a lány. De szerencsére ez ez esetben nem okozott fejfájást, hisz rengeteg kérdésemre választ kaptam. Ha ő nincs, még mindig a fejemet törném. Lassan sétáltam a folyosón, szinte csak vonszoltam a testem. Kelletlenül csoszogtam és magam mellett lóbáltam a karjaimat. Kevésbé ünnepélyes keretek között vonultam be a nappaliba, ahol a többiek kicsit vígabban ültek, tv-t néztek, újságot olvastak, a reggelijüket fogyasztották vagy éppen fel pattantak és felém rohantak. Az utóbbi tevékenységet szigorúan Harry tette.
-Kávét. Csak egy kávét kérek!-mondtam, mielőtt száját nyitotta volna és belefoghatott volna mondani valójában, vagy mielőtt rám zúdította volna kérdései tömkelegét. Leültem a kanapéra Louis mellé, aki a tv-ben valami idióta mesét nézett, amin a fiúk jót derültek, de nekem még ahhoz sem volt humorom, hogy felfogjam a poént. Így csak ültem és meredtem magam elé, valamint néha néha beleszürcsöltem a Harry által készített iszonyatosan erős kávéba. A szemeim kipattantak és a testemben áramlani kezdett a koffein, aminek köszönhetően élénkebb lettem. Erőm még mindig nem volt ahhoz, hogy levezessem valamin vagy valakin a fájdalmamat, így maradtak a gondolatok, amiket rendbe kellett szedni, akár egy irodában, ahol különféle dossziékba kellett besorolni a papírokat. Egyszer megjelent Doniya, üdvözölt, elmondta, hogy mennyire sajnálja ami történt és hogy ő sem így tervezte. Valamint elnézést kért Zayn helyett a nyilvános megaláztatás miatt. Én pedig megköszöntem neki mindent amit értem tett és azt, hogy eljött értem, tartotta bennem a lelket és, hogy mellettem is állt. A jótékonyságának közel sem volt vége, hisz bejelentette, hogy amint hazaérünk Párizsból, ő és Tricia azonnal elvisznek egy nőgyógyászhoz. Ebből arra következtettem, hogy akkor mégsem valósulhatnak meg a terveim, miszerint bezárkózom a szobámba és ott rohadok meg életem végéig.
Amint észbe kaptam már a repülőgépen ültem és már délután egy óra volt. A délelőttöm nagyon hamar eltelt, hisz nem csináltam semmit, csak hagytam, hogy a fiúk tevékenykedjenek körülöttem, pakoljanak utánam, összeszedjék a cuccaimat, kaját tukmáljanak belém, persze sikertelenül, bekenjék a kezemen éktelenkedő hegeket, rám parancsoljanak, hogy öltözzek fel, mert pizsamában nem mehetek a reptérre. Miután mindezt megtettem, végre leszálltak rólam. Jól esett, hogy törődtek velem, de vannak esetek, amikor jobb a magány mint a társaság. Hát ez is egy ilyen eset volt.
Nem kísértek ki a reptérre, mert nem akartak nagy felhajtást, ezért csak sorban elköszöntek tőlem, persze Zayn kivételével, aki ki sem jött a szobájából a Doniyával folytatott beszélgetése után. Lent a szálloda előtt Harry szorosan magához ölelt és belepuszilt a hajamba, majd a fülembe súgta, hogy szeret. Erről én is biztosítottam, csak teljesen más hangsúllyal ejtettem a szót. Egy tipikus sárga taxi szállított minket a repülőtérre, majd bő borravaló letétele után együtt kiszálltunk az autóból és leadtuk a csomagjainkat. Unalmas és keserves sóhajtozások után átmásztunk a szokásos rutinellenőrzésen és felszálltunk a gépre. Amilyen peches vagyok, sikerült kifognom egy olyan ülést, ami mögött két irritáló kis kölök ült és rugdosták az üléseket, valamint ugráltak. Kész kín szenvedés volt végig ülni velük a csaknem öt órás utat. Néhányszor, amikor elaludtam, légörvénybe keveredtünk, aminek köszönhetően felébresztettek, hogy kössem be magam, vagy egyszerűen csak arra keltem, hogy a fejem kis híján betöri az üveget.
Amikor a repülő begördült a londoni reptérre, kicsit megnyugodtam. Bevallom, nagy vártam egy anyai ölelésre, egy mondatra a nőtől aki szült, hogy ,,minden rendben lesz, itt vagyok és vigyázok a drága kislányomra!", de tudtam, hogy ilyesmire a saját anyámtól nem számíthatok. Még is kaptam valami hasonlót, amikor lesétáltam a repülő lépcsőjén és Tricia fogadott egy nagy öleléssel.
-Jajjj, kicsim!-egyik lábáról a másikra állva billegett velem együtt.
-Esküszöm, az orvos után békén hagyunk!-emelte fel a kezét mentegetőzés képpen.
Összeszedtük a csomagjainkat és beszálltunk a kocsiba. Tricia beült a kormány mögé, Doniya pedig mellé. Én hátul foglaltam helyet és ahogy azt a repülőn is tettem, csak kifele bámultam az ablakon. Doniya már nagyon fáradt lehetett, hisz reggel szállt le a gépe és ahogy megérkezett Párizsba azzal a lendülettel repült is vissza velem Angliába.
Azon járt az eszem, hogy mi lett volna, ha amikor beszálltunk a taxiba a hotel előtt, megláttam volna Zayn-t az egyik emeleti ablakban. Biztos levertem volna egy hisztit, hogy nem akarok elmenni, nem akarom, hogy vége legyen és a többi. És valószínűleg ha Zayn kért volna meg, hogy ne menjek el, legyek vele mert szeretne részt venni a gyerekünk felnevelésében akkor én szó nélkül igent mondtam volna, de persze Doniya elküldte volna melegebb tájakra, amin először biztos felháborodtam volna, aztán megköszöntem volna, hogy jól cselekedett helyettem. Miközben ezeken jár az eszem, Tricia megköszörüli a torkát.
-Figyelj, Vivienne. Tudom, hogy nem dönthetünk helyetted, de most ezt tettük. Pár cuccodat átpakoltuk a mi házunkban, szóval ott nyugodtan ellehetsz, amíg a hullámok elcsitulnak. Megbeszéltem édesanyáddal, hogy ne aggódjon, minden rendben lesz veled. Muszáj volt vele beszélnem, nem hagyhattam, hogy aggódjon. Biztosítottam afelől, hogy nálunk minden rendben lesz. Szóval ha nincs ellenedre, lakhatnál velünk egy kis ideig. Tudod más környezet, más emberek, nem árt egy kis változás most az életedben. Tudom, hülyeségnek hangzik ez most így hiszent Zayn családjához...-kezdte, de belé fojtottam a szót. Már az első mondatból megtudtam állapítani, hogy miről lesz szó. Tehát innen az útlevelem és a személyigazolványom. Kicsit nyugodtam voltam így, hogy tudtam Loreen és Maggie nem küldik majd rám a zsarukat és nem köröztetnek majd. Valamint nem jelenik meg majd a nevem és a képem a helyi újságban az eltűnt vagy keressük címszó alatt.
-Köszönöm.-csak ennyit mondtam, de tudták, hogy már is benne vagyok a dologban. Tricia kedvesen rám mosolygott a visszapillantó tükörből, Don pedig bejelentette, hogy megérkeztünk. Egy kis rendelőbe sétáltunk be. Tricia és Don szerint az egyik legjobb londoni orvos vizsgált meg.
A váróteremben ülve és körülnézve egy csomó kismama foglalt helyet rajtam kívül. Mind a férjükkel illetve a barátjukkal voltak, együtt mosolyogtak és a pocakban lakó kis emberkének meséltek és dudorásztak. A szívem összeszorult, tudva, hogy az én gyerekemnek nem lesz apja. Nem lesz olyan apja, akivel focizhat a kertben, akivel barkácsolhat, játszótérre mehet, aki esténként mesét mesélhet neki...Ekkor határoztam el azt, hogyha megszülök akkor árvaházba adtam volna a gyereket. Olyan szülők kellettek volna neki, akik normálisan gondját viselték volna és ahol mind a két fél jelen lett volna a gyerek felnevelésénél. Vagy a másik variáció az volt, hogy teljes mértékben Zayn-re és a családjára bíztam volna.
A következő pillanatban beállított Zayn apukája és boldogságtól csillogó tekintettel nézett hol rám, hol pedig a lányára és a feleségére.
-Na?-kérdezte boldogan, köszönés nélkül. -Ugye fiú lesz?-kérdezte reménykedve a pozitív válaszban. Tehát ő is abban reménykedett, hogy megtartom. Reménykedett? Ő is? Szerintem senkiben nem merült fel az, hogy ha még van rá lehetőség akkor elvetetem, vagy örökbe adom.
-Még nem tudni.-rázták meg a fejüket és akkor kiszólt egy bájos nővérke, hogy mi következünk. Hárman mentünk be, ami számomra elég fura volt, de nem szóltam érte, nehogy megsértsem őket. Bent egy férfi fogadott kedvesen mosolyogva és rögtön arról kezdett el kertelni, hogy olyan szép ez a dolog, amikor a fiatalok eldöntik, hogy gyermeket vállalnak. Egy kis baba micsoda örömöt tud szerezni a környezetének. Aztán amikor leesett neki, hogy kik is vagyunk, akkor jött az, hogy micsoda nagy felhatás lesz a gyerek körül, mindenki imádni fogja az első ,,1D gyereket". Aztán nyomott egy adag hideg zselét a hasamra, miután felfeküdtem az asztalra. A monitort bámulta, miközben a kis érzékelő szerkentyűt ide oda mozgatta a hasamon. Úgy terveztem, hogy az első ultrahangos vizsgálatra Zayn-nel jövök, ő lesz ott amikor kiderül, hogy kinek adunk majd életet. Vele nevetek majd nagyokat a gyerek elhelyezkedésén és vele fogom fontolgatni a neveket amik szóba jöhetnek. De ez nem így alakult. Két okból kifolyólag sem.
-Ó! Nézzék csak!-vigyorodott el az orvos a számítógép monitorára nézve. -Ez...-kezdte izgatottan, majd felmutatta a hüvelykujját. -Várjunk csak...-kezdett bele megint és erősebben húzgálta a hasamon az érzékelőt. Megnézett még egy pár dolgot egyszer kétszer és lebiggyesztette az ajkait, majd ránk nézett. -Sajnálom...-törölte meg a kezeit én pedig felültem az ágyon. -Nincs baba. -mondta ki végül.
