39. fejezet

Itt van az új rész, nem fűznék hozzá sokat, csak annyit, hogy ez kicsit unalmasabb lett mint terveztem és hogy a következő részt remélhetőleg előbb hozom majd! :) Utólag is boldog karácsonyt minden kedves olvasómnak és ha addig nem jelentkeznék új résszel, akkor sikerekben gazdag boldog új évet is kívánok már most! :)<3

Ha azt hittem, hogy egykönnyen el fogok jutni Zayn-hez Párizsba- ugyan is rákerestem a neten, hogy a franciaországi koncertjük ott lesz- nagyot tévedtem.

Arra számítottam, hogy valami közbe fog jönni, hisz nálam soha semmi nem ment simán és ahogy nézem nem is fog.

Leszálltam a bradfordi buszpályaudvaron és mielőtt felszálltam volna a Londonba tartó buszra, elsétáltam a buszmegállótól öt percre lévő postához és feladtam azt a levelet, amit a kabátom alatt rejtegettem. A felvételimet a Harvardra.

Ezután visszasétáltam a pályaudvarra és felszálltam a Londoni buszra. A terv az volt, hogy Londonban majd felszállok egy repülőre és egyenesen Zayn felé veszem az irányt. Az ötlet jó volt, a megvalósítással voltak csak bajaim. Eleinte minden simán ment. Felültem a buszra ami el is indult, nem robbant le, nem romlott el semmi sem történt vele. Egyszerűen csak robogott az úton a fejem pedig minden egyes kis bukkanónál az üveghez ütődött. Mintha nem éreztem volna már amúgy is nagy fájdalmat a mellkasom közepén tátongó üres űrtől, amit Zayn hagyott maga után. Még a fejembe is éles fájdalom hasított így úgy döntöttem, köszönöm elég volt, nem viselek el több fájdalmat. Fejemet átfordítottam a bal oldalamra, ahol egy idős hölgy kötögetett mellettem. Hirtelen elkezdtek pörögni a szemem előtt az évek. A néniből aki mellettem foglalt helyett az ülésen, hirtelen fiatal gyönyörű lány lett fekete fenekét verdeső hajjal, vörös ajkakkal, hosszú szempillákkal, gyönyörű érintetlen sima felületű fehér bőrrel. Azon gondolkodtam vajon az ő szerelmi élete is olyan nehéz volt-e mint az enyém akkor. Nagyon úgy nézett ki, hogy annak a lánynak semmi problémája nem volt. Megint az öreg nőt láttam és továbbra is csak kötött. Arra gondoltam, vajon van-e gyereke? Van-e férje? Boldog-e vele? Még mindig érzi-e azt a kötődést iránta? Én képtelen lennék elképzelni az életet nélküle. Megkockáztatom azt is, hogy belehalnék ha ő már nem lenne. Az a kötődés amit iránta érzek, talán erősebb mint a gravitációs erő ami a földön tart.

Befejeztem a képzelgést és akkor a szemem elé tárult egy szerelmes pár a buszon. A lány a fiú ölében ült. Nem rég mi is úgy néztünk egymásra Zayn-nel, ahogy ők. Nem rég még mi is olyan boldogok voltunk, igaz, hogy csak egyetlen egy napig tartott, de több mint a semmi. Elég nagy fájdalom volt már az, hogy együtt láttam őket. És el tudja képzelni azt valaki, hogy mekkorát dobbant a szívem, amikor csókolózni láttam azt a fiút és lányt? Könnyek szöktem a szemembe és miközben visszaemlékeztem azokra az időkre amikor Zayn váratlanul csak úgy meglepett csókokkal, abban reménykedtem, hogy egyszer -remélhetőleg a közeljövőben- majd újra érezhetem szája ízét és ajkai puhaságát. Reméltem, hogy hamarosan újra a karjaiban tart majd és újra érezhetem érintését ami olyan gyengéd és meg, hogy szinte perzseli a bőröm. Nem voltunk külön még huszonnégy órája, de akkor már úgy tűnt, mintha már hónapok óta nem láttam volna. A könnycseppek újra gyülemleni kezdtek a szememben.

A busz a lehető leglassabban haladt és az idő Zayn nélkül kétszer olyan gyorsabban telik, tehát eltartott egy darabig, de végül megérkeztem Londonba. Elráncigáltam magam után a bőröndöt a repülőtérre. A szakadó esőtől a hangulatom még melankolikusabbá vált. A könnyeim egybemosódtak az arcomon végig folyó esőcseppekkel. Egy határozott mozdulattal végig húztam csuklómat a szememen, kitörölve belőle az egyre csak gyűlő folyékony érzelmet.

A repülőtérre érve beálltam a sorba a jegyárushoz. Hosszú volt a sor, de nem aggódtam, hisz még bőven időben voltam. Tudtam, hogy nem fogom lekésni a repülőt.

-Jó napot!- a kasszánál ülő férfinek köszöntem rekedtes hangon. Reggel óta nem szóltam egy árva kukkot sem. -Interneten rendeltem egy jegyet Párizsba. A nevem Vivienne Martin. -a bőröndöm fogantyújával babráltam és körmökkel a pulton kopogtam. A férfi kattintott párat az egerével és számítógépének monitorját szinte a fejébe húzva kiáltott fel: -Áháááá! Meg van! Kérem, láthatnám a személyigazolványát?-nézett rám barna szemeivel a fekete keretes szemüvege mögül. Tulajdonképpen úgy nézett ki mint egy professzor. Fehér blúzt viselt, ami kiemelte széles vállát és olyan hatást keltett, mintha fehér kórházi köpeny lenne rajta. Kecskeszakálla és hegyes álla volt, valamint szemüvege amit feljebb említettem.

-Hogyne persze!- hirtelen a fejemhez kaptam, hisz elkalandoztam. Magam elé rántottam a bőröndöm és egyik zsebében kutatni kezdtem az igazolványom után. Egyre csak kerestem, de nem találtam. Az orvosnak kinéző pasi türelmetlenül pislogott felém. Egyre mélyebbre túrtam a zsebben, de nem találtam, csak egy mp4 lejátszót fülhallgatóval, zsebkendőt, telefont és a hozzá való töltőt. Mosolyogva felmutattam az ujjamat, jelezve, hogy egy perc és meglesz. Ahogy visszafordultam a bőrönd felé lehervadt az arcomról a mosoly és eszeveszetten felnyitottam annak tetejét és feltúrtam az összes ruhát, hátha megtalálom azt a nyomorult személyigazolványt. De semmi.

-Sajnálom, de nem találom. Nincs nálam. -feltápászkodtam a térdemről majd a nadrágomról a koszt leporolva talpra álltam és idegesen tördelni kezdtem az ujjaimat.

-Én is sajnálom, de így nem adhatom oda a jegyet!- csóválta a fejét Nate -a kis kártyáról olvastam le a nevét ami a szíve főlé volt tűzve-.

-Esküszöm, én vagyok Vivienne Maya Martin! Miért mondtam volna pont ezt a nevet, ha nem én lennék? -széttártam a karjaimat és vártam, hogy enyhüljenek meg Nade arcvonásai és adjon egy rohadt jegyet. De nem ez történt.

-Azt én nem tudhatom hölgyem, de így tényleg nem adhatok ki jegyet. Most pedig álljon odébb, mert áll a sor! -mutogatott a jobb irányba. Nem mozdultam. -Kénytelen leszek idehívni a biztonságiakat, ha...

-Mondja!-másztam bele a képébe. -Mikor megy a következő repülő Párizsba?

Kattintgatott párat, majd feljebb tolta az orrán a szemüvegét.

-Három nap múlva.

Ennyi kellett. Azt hittem, hogy már minden veszve. Feladtam, végleg. Tényleg. Már nem volt semmi amitől újabb löketet kaphattam volna. Belefáradtam, kimerültem, feladtam. Mondhattam volna, hogy már nem érdekelt ez az egész dolog, de akkor hazudtam volna. Igen is érdekelt, de már nem volt több tippem, hogy mit tehetnék, ha egyszer még az élet is szembe fordult velem. Komolyan egy igazolványon múlott, hogy eljussak oda, én is kiöntsem a lelkem Zayn-nek és tovább éljük az életünket? Egy rohadt igazolványon? Ez már több mint véletlen.

Kirángattam magam mögött a kerekeken guruló táskámat és leültem a reptér parkolójának a szélén a bőröndöm tetejére.

Egyetlen egy lehetőségem volt már csak. Úgy voltam vele, ha az nem jön be, akkor tényleg semmi. Felhívni Zayn-t és elmondani neki telefonon azt, amit személyesen mondtam volna. Két lehetőség volt. Vagy felveszi, végig hallgat és visszajön értem, vagy egyáltalán fel sem veszi.

Előkaptam tehát a telefont és tárcsázni kezdtem. Kicsöngött vagy ötször, de nem vette fel. Még egyszer benyomtam a hívás gombot, de másodszorra sem vette fel. Harmadszorra pedig legnagyobb meglepetésemre  már a második csörgésre felkapta a telefont.

-Zayn!- kiabáltam bele a készülékembe a boldogságtól elvakulva, hogy felvette a telefont.

-Idefigyelj Vivienne!-istenemre mondom szívinfarktust kaptam a hangnemét hallva.-Miért futsz olyan szekér után, ami már nem vesz fel? Próbállak elfelejteni, próbálok túllépni rajtad, de így nem tudok! Nem minden dal lesz sláger, ezt el kell fogadnod!-mondta továbbra is nagyon komolyan.

-De Zayn...-kezdtem, de nem hagyta, hogy befejezzem.

-Minden kezdetben ott van a vég. -mondja még utoljára és kinyomja a telefont, ezzel megszakítja köztünk a kapcsolatot. Felvette, de nem hallgatott meg. Ez a harmadik variáció volt, de arra nem gondoltam, hogy ez előfordul és megtörténhet, erre egyáltalán nem számítottam. Alig pár perccel Zayn monológja után -mivel ezt nem nevezném beszélgetésnek- a fejem fölött húzott el a Párizsba tartó repülő, rajta minden reményemmel.