40. fejezet

Ehhez a részhez csak annyit fűznék hozzá, hogy ez tényleg nem valami izgalmas! Gondolkodtam azon, hogy a számomra izgalmas részt beleírom ennek a résznek a végére, de úgy döntöttem, hogy nem teszem. Arra várnotok kell a következő részig! :) Jó olvasást! ^^,

Még egy darabig hallottam a fejem felett elzúgó repülőgép hangját. Próbáltam felfogni azt amit Zayn mondott a telefonba. ,,Próbállak elfelejteni". Szavai visszhangoztak a fejemben. Talán nekem is ezt kéne tennem? Tovább lépni és elfelejteni őt? Elfelejteni az együtt töltött édes perceket? Egyszerűen töröljek ki csaknem három hónapot az életemből? Erre nem lennék képes. Már csak azért sem, mert nem akarom elfelejteni Zayn-t. Még nem. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy így lekoppintott, azután a levél után amit írt. Felfoghatatlan, hogy milyen lazán fél vállról tudja venni még a legkomolyabb dolgokat is. Ismerem. Hisz így ismertem meg. Még ilyen volt a természete amikor az iskolában találkoztunk. Beszólogatós és laza. Semmi sem érdekelte, illetve nem tudtam róla, hogy érdekli valami vagy valaki. Ahogy így utólag megtudtam, én voltam az a valaki aki felkeltette az érdeklődését. Hányszor, még is hányszor felteszem egy nap azokat a bizonyos kérdéseket! Ha észrevettem volna, hogy érdeklődik utánam, akkor már rég együtt lehettünk volna és talán most nem következett volna be ez, amitől amúgy egyikőnk sem tartott, mert nem számítottunk ilyesmire.

Éppen azt próbálom felidézni, vagy inkább kiverni a fejemből amikor Zayn hirtelen felindulásból amikor kedve támadt, megcsókolt. Amikor közel húzott magához, ahogy nagy és erős tenyere a derekamat karolta át, amikor tincseket simított a fülem mögé. Amikor leheletét éreztem az arcomon, vagy a nyakamon. Mikor vaskos ujjai a kézfejemre fonódtak...Amíg ezeken jár az agyam-amiken amúgy nem kéne, ha nem akarom, hogy a fájdalom ennél jobban átjárja a testemet- egy autó fékez le előttem.

Zavartan felnéztem. Mondanom sem kell, hogy miben reménykedtem.

De ismét nem az állt előttem, akire számítottam.

-Helló!-szólított meg bátortalanul az autóban ülő talán húszas éveiben járó nő. -Valami baj van? Esetleg tudok valamiben segíteni?-jobb kezével kikönyököl az ablakon. Fura régimódi platós narancssárga színű autója van. Nyilván kitűntem a tömegből. Miközben inkább mindenki befele tartott én egyedül kint ültem a nagy üvegfalakból felhúzott épület előtt. Korombelieket sem igazán lehetett látni, inkább csak egyetemistákat vagy főiskolásokat akik repültek vissza a kollégiumba a hétvége után. Egyszóval nem volt nehéz észrevennie engem.

-Nem szállhattam fel a párizsi repülőgépre, mert nincs nálam a személyigazolványom.-mondtam unottan. Elég furán nézhettem ki, mikor felnéztem a kissé sötét bőrű nőre, mert akarva is vagy akaratlanul, de mintha ültében hátratántorodott volna. Igaz, hogy smink nem volt rajtam ami végig csordogálhatott volna arcomon fekete csíkot hagyva azon, de eltudtam képzelni magam karikás, fekete, felduzzadt piros szemekkel és kócos hajjal. És ez mind megfűszerezve a kevésbé kedves tekintetemmel.

A lány felsóhajtott.

-Gyere, elviszlek.-maga felé intett, hogy szálljak be a kocsiba. Kedvesen mosolygott ebből tudtam, hogy komolyan is gondolja amit mondott, de ennek ellenére muszáj volt megkérdeznem:

-Komolyan?-úgy pattantam fel a bőröndről, hogy szinte egy métert elemelkedtem a földtől.

-Aha. Pattanj be. -továbbra is kedvesen mosolygott és vadul rágta a szájában lévő rágót. Nem kellett sokáig kérlelnie. Amilyen furcsa működése van az agyamnak, azt következtettem ki ebből is,-hogy a semmiből előbukkan egy ember és csak úgy elvisz Párizsba- hogy ez egy jel. Egy jel, hogy van még esélyem. Nem is haboztam, feldobtam a platóra a bőröndöt és beültem az anyósülésre.

-Szia, Vivienne vagyok!-kezet nyújtottam neki- Tudd, hogy nagyon nagyon hálás vagyok neked! El nem lehet mondani mennyire  lekötelezel! Esküszöm, ha nem jutnék el most oda, komolyan belehalnék...-elkezdtem vadul mutogatni és hálámat zúdítottam rá.

-Sierra. -megrázta a felé nyújtott kezemet. -Igazán semmiség, mi is oda megyünk.- kiengedte a kéziféket, benyomta a kuplungot, váltott és a gázra taposott. Hangosan gumicsikorgással hajtottunk el a repülőtér elől.

-Ki az a mi?-fél szemöldökömet felvontam, hisz nem láttam a másik személyt. Már kezdtem azt hinni, hogy skizofrén a csaj, amikor a háta mögé bökött.

-A fiam, Eddie.- a fia. Az állam konkrétan leesett. Sierra nem néz többnek húsznál. Hogy lehet, hogy gyereke van? Vannak ebben a mai világban olyanok, akik képesek ilyen fiatalon gyereket vállalni? A későbbiekben viszont megtudtam, hogy Sierra a huszonhetedik életévét tölti, amihez képest nagyon jól tartja magát.

Hátrafordultam, hogy szemügyre vegyem a fiút, de azzal a lendülettel vissza is fordultam, lehúztam az ablakot és egy hatalmas öklendezés kíséretében kiürítettem a gyomrom tartalmát. Azon a napon már másodszor.

-Mi a frász?-undorodva nézett rám Sierra.- Terhes vagy, vagy mi az isten?-ahogy az ő szemei is, az enyémek is elkerekedtek. Nem! Nem lehetek terhes! Egy egyszeri alkalom volt és az sem biztos, hogy megtörtént! Nem várhatok gyereket! Nem akarok gyereket! Kezemet a hasamra tapasztottam és vártam, hátha történik valami rendkívüli, mint például, hogy megmozdul a magzat a hasamban, ahogy az az Alkonyat című filmben Bella hasában is megmozdult. Szerencsére velem nem történt ilyen.

Megtöröltem a számat egy zsepivel amit kihajítottam az ablakon. Féltem, ha a szemét az autóban maradt volna, megéreztem volna a hányás tipikus szagát és újra kidobtam volna a taccsot. Tehát a zsebkendőnek mennie kellett. -Remélem nem a kocsi oldalát okádtad le! Most mosattam le a kicsikét!- mondta, majd mosolyogva megveregette a kormány felett a műszerfalat.

Ismét hátrafordultam a Eddie-hez, hogy neki is bemutatkozzak. A nevemet mondva felé is a kezem nyújtottam épp úgy, ahogy Sierra-nak is. A szemüveges vörös hajú, szeplős kisfiú felnézett a kezében tartott elektronikus szerkentyűből, fogalmam sincs mi lehetett az, de vadul nyomkodta, tehát gondoltam valami játékkonzol.

-Süket szegény. Nem érti mit mondasz.- felemeli a kormányról a kezét és a feje felett vadul mutogatni kezd, mire az autó letér a jobb sávból és a szemközti sávban halad tovább. Sofőrök hada nyomta eszeveszetten a dudákat. Hirtelen azt se tudtam mihez kezdjek, mit kéne tennem. Csak a dudák hangját hallottam amik nyomkodását az autók vezetői továbbra sem hagyták abba. Nem hibáztatom őket, én is vadul jelezni próbáltam volna a helyükben a velem szemben jövő autónak.

-Idióta nőszemély!-kiabált ki az ablakon egy mellettünk elhaladó kocsi férfi vezetője. Szokások az embereknek az ellenkező nemet szidni. Főleg, ha vezetésről van szó.

-Fogja már be maga kibaszott köcsög!-kiabált vissza Sierra. Elkerekedett szemekkel meredtem rá, mire ő csak a füle mögé tűrte egy kikandikáló tincsét.

-Mi van?-tárta szét a karját, minek következtében megint nem a kormányon volt a tenyere. -Mint mondtam, süket a gyerek.

Ismét az utat nézte, így végre hátradőlhettem az ülésben. Sierra az imént kézjelekkel magyarázta el a fiának, hogy ki is vagyok, de megkértem rá, hogy többet ne tegye, ha nem szeretné, hogy mind meghalljunk. Bólintott, tudomásul vette, hogy egészben szeretnék megérkezni Párizsba. A fejéhez kapott, mintha elfelejtett volna valamit.

-Mi dolgod van Párizsban?-feltette végül a kérdést. Én pedig elgondolkodtam, hogy kitálaljam-e az igazságot. Úgy döntöttem azt teszem.

Elmeséltem neki mindent a legeslegelejétől a mostani helyzetemig. Tényleg a legelejéről. Onnan kezdtem, hogy az igazgató az irodájába hivatott. Teljesen a telefonos "beszélgetésünkig" Zayn-el. Mindent elmondtam, persze csak nagy vonalakban. Így is vagy egy órán keresztül meséltem a történetet. Útitársam tátott szájjal hallgatta a love story-mat, miközben néha néha benyögött olyan kifejezéseket mint a "köcsög!", "paraszt", vagy éppen "a kis kúrva". Az utóbbi szigorúan Brooke-ra vonatkozott.

Miután tényleg mindent kibeszéltem magamból, úgy döntöttem az út további részét pihenéssel töltöm, hisz volt mit kihevernem. Bár Sierra-t egészen megkedveltem, a zenei ízlésétől nem voltam oda meg vissza, de végül a jazz zene alatt is képes voltam álomba merülni.