45. fejezet

Tudom, tudom megint késtem. Ráadásul ez a rész nagyon unalmas lett, bocsi. A következőben valószínűleg több lesz az izgalom. És ígérem sietni fogok vele! #ha vannak benne helyesírási hibák ne nézzétek, nagyon későn írtam és nem olvastam vissza.

Ha az nem lett volna elég, hogy a lehető legjobban beégettem magam az egész világ előtt és Zayn előtt is, ahogy térdepeltem előtte vagy esetleg az, hogy teljesen összeroppantam, összetörtem és még családom sincs akihez fordulhatnék, csak a volt pasim szülei és testvérei akikhez amúgy bevackoltam magam, hogy ne kelljen otthon rontsam a levegőt, Isten ostora még egyszer csattant rajtam, még pedig a következő formában.

A testemben szó szerint megállt a keringés. Nem folyt az ereimben a vér. Lefehéredtem és az újabb meglepetéstől hirtelen felültem az ágyon és elképedve meredtem az orvosra. Majd miután szemeim kevésbé voltak elkerekedve idegesen néztem először a mellettem álló lányra a szó szoros értelmében száját tátva meredt az orvosra és majdnem neki ugrott a torkának, mert közölni merte a ,,rossz hírt". Tekintetem Triciára vándorolt, aki sokkot kapott és leült egy székre, majd fejét a lábai közé hajtva legyezgetni kezdte az arcát. Majd lepillantottam a hasamra.

NINCS GYEREK?

Legszívesebb elüvöltöttem volna magam, de nem tettem. Arról sem volt fogalmam mire kéne egyáltalán gondoljak. Egyáltalán volt olyan, aki abban a pillanatban meg tudta volna mondani, hogy mit kellett volna érezzek? Egy majdnem tizennyolc éves lány, aki terhes. Rosszul kellett volna érezzem magam amiatt, hogy nem hozhattam a világra és elvesztettem? Ha egyszer egy nő terhes lesz, onnantól kezdve uralkodnak benne az anyai ösztönök. És ha a nő elveszti a gyerekét, akit annyira és annyian vártak már, akkor meg kéne szakadjon a szíve. Össze kéne törnie a világnak körülötte és gondolkoznia kellene azon, hogy ,,Mi lett volna, ha...?".

Én abban a pillanatban nem éreztem semmit, csak csalódott voltam. Csalódott voltam, mert azt hittem, hogyha megszületik a gyerek, akkor lesz valami kapocs ami összeköt Zayn-nel. De így, hogy nem lesz gyerek, minden remény szertefoszlott.

Amúgy nem akartam gyereket. Nem akartam szülni. Túl fiatalnak érzem magam még hozzá. Azt akartam, ha gyereket szülök, az igaz szerelemből szülessen. Hogy a gyerek szülei, azaz én és Zayn örökkön örökké együtt legyünk, együtt neveljük fel, formáljuk olyanra amilyenek mi vagyunk.

Részesítsük a legjobb neveltetésben, fogadjunk meg tanácsokat a szüleinktől akik már felneveltek minket. Így szerettem volna. Nem pedig a másik lehetőséget, hogy Zayn-nel csak a gyerek láthatását beszéljük át és egyeztessük minden évben. Ha ilyen áron kellett volna gyereket szüljek, valószínűleg árvaházba adtam volna, vagy elvetettem volna. Legyen rendes családja, vagy semmilyen.

-Ez biztos?-kérdezte Zayn édesanyja remegő hangon és fel-fel pillantott az orvos felé. -Úgy értem, hogy akkor mi történhetett? Ahogy megtudtuk úrrá lett rajtunk az izgalom. Hiányzik már egy kis gyerek a környezetünkből. Tudja maga, hogy milyen érzés töltött el, amikor megtudtam, hogy unokám lesz? Amikor már felkészültem rá, hogy úgy fognak szólítani ,,Nagyi"? Hogy a Zayn nevet leváltja majd az ,,Apa" szó?-térdére támaszkodva felkászálódott és értetlenül széttárta a karjait, majd közelebb lépett az orvoshoz és csaknem megragadta a köpenyénél fogva és rángatni kezdte. Tényleg csak egy hajszál választotta el.

-Talán elvetélt, vagy nem is volt gyerek. Én itt nem látok semmit!- tanácstalanul megrázta a fejét az orvos és pár lépést óvatosan hátrébb lépett. De ez nem volt jó megoldás, hisz mögötte pedig Doniya állt. Bekerítették.

-Akkor mivel magyarázza meg a reggeli rosszulléteket és a hányást? És még A Dolog is megtörtént! Még hozzá védekezés nélkül! Magyarázza már el, hogy mi folyik itt vagy csak én vagyok olyan suta, hogy nem látom a fától az erdőt?-hadarta csípőre tett kézzel. Ahogy rá és Triciára néztem, kétség kívül felismertem az anyja és lánya közötti hasonlóságokat. Személyiséggel az élen.

Én végig csak helyeseltem hisz minden úgy volt, ahogy azt Don elmondta és én is kíváncsi voltam, hogy hogy lehetséges ez. Bár terhességi tesztet nem csináltam, akkor biztos voltam benne, hogy terhes vagyok. Minden kis jel arra utalt. Úgy vettem észre, hogy híztam is, pedig abban a stresszes időszakban alig ettem valamit.

-Talán a sok problémától volt a rosszullét. Tudják az idegesség képes felforgatni az egész szervezetet...- afféle ,,sajnálom, nem tudok mit tenni" pillantást vetett felénk, mire mind befogtuk a szánkat és gondolkozni kezdtünk. Volt valóságalapja annak amit az orvos mondott. De senki nem akarta elhinni, senki nem akarta letudni ennyivel.

Szótlanul ültem az ágyon, kezemmel a hátam mögött támaszkodtam, lábaimat kinyújtottam és a fejemet hátravetve a plafont tanulmányoztam. Illetve csak úgy nézett ki, mintha tanulmányoztam volna, mert titkon Istenhez imádkoztam, hogy áldjon már meg, mert ugye ahogy a mondás tartja minden rossz után jön valami jó. Hát ezt a jót vártam én is.

Tricia pillantásai után úgy véltem ideje lenne felöltözzek és nem fájdítani tovább a szívét. Mérges voltam magamra, mert elszomorítottam őket. Elszomorítottam azzal, hogy nem lettem terhes. És nem csak őket. Zayn is azt hitte, hogy a szívem alatt hordom a gyerekét. A gyerekünket. És Harry is. Meg az egész világ. Bele se merek gondolni, mi lesz akkor ha ez az egész kiderül.

Begomboltam a nadrágomat és betűrtem a pólómat. Az orvos együtt érzően megveregette a vállamat, majd lazán lökött egyet rajtunk és kirakott minket a rendelőjéből. Ennyit az együttérzésről. Ezek után még egy csalódott szempárral szembe kellett nézzek. Zayn apukája.

-Na? Minden rendben? Hány hetes? Fiú? Lány?-kérdések tömkelegét zúdította rám és belemászott az arcomba. Szemei csillogtak és ha arra gondoltam, hogy el kell mondjam neki ami bent történt, akkor ő is letört lesz. De túl kellett esni rajta, nem mondhattam azt, hogy minden rendben van, lány a gyerek és csak pár hetes. Hazugság. Utálom, ha hazudnak vagy ha átvernek.

-Nincs baba.- néztem rá szomorúan és elhúztam a számat, ahogy azt ő is tette.

-Mi történt?-ijedten nézett rám, talán azt hitte, hogy elvetéltem.

-Nem volt gyerek, az orvos szerint.-motyogtam erőtlenül magam elé és azon kezdett el kattogni az agyam, hogy vajon mit fog szólni ehhez Zayn. Látom magam előtt a fintorát, azt ahogy hitetlenül megrázza a fejét és azt mondja: ,,Többet vártam volna tőled. Tudom, hogy fáj, hogy elhagytalak, de nem kellett volna ilyen hazugsággal előállnod!". Vajon mit fog gondolni rólam? Azt, hogy csak kitaláltam az egészet? Vagy ő is azt, hogy elvetéltem? Én az előbbire tippelnék.

-Sajnálom.-mondta és kihallatszott a hangjából a szomorúság és az együttérzés. Elegem van már abból, hogy mindenki megsajnál és azt érzi amit én. Senki sem tudja mit érzek! Átélték azt amit én? Lehet, hogy voltak szerelmesek és dobták őket, de nem mentek keresztül annyi megaláztatáson mint én. Vagy lehet, hogy csak nagy dobra verem ezt az egészet? Nekem Zayn több mint egy gimis szerelem...Zayn sokkal több egy szerelemnél. Nem lehet megfogalmazni a köteléket ami hozzá köt, mert szerintem még senki nem érzett ilyet. Ilyet, ami több a szerelemnél. A szerelemnél ami már amúgy sem kis dolog. Létezik olyan, hogy valaki még annál is többet érezzen a másik iránt? Igen. Itt vagyok én, az élő példa.

Nem hiszem el, hogy van ilyen. Elfogadom minden hibájával együtt -attól eltekintve, hogy számomra ő tökéletes-, képes lennék megbocsájtani neki mindent amit valaha tett és még tenni fog, de nem kellek neki. És ő ezt azzal magyarázza, hogy a családom meg a turné és a blablabla. Ilyen idióta kifogásokkal mer elém állni? Miért nem mondja meg egyszerűen, hogy már nem szeret, vagy soha nem is szeretett? Nem mondom, hogy elfogadnám a tényt és hogy belenyugodnék, de ne szórakozzon velem megint! Ha nem akart az életem részese lenni, akkor miért lépett bele mégis? Vajon van fogalma afelől, hogy az életem másképp is alakulhatott volna, ha ő nincs? Mondjuk jobban? Meg lettem volna kímélve a fájdalomtól és a veszteségtől. Szebb lett volna az utolsó gimis évem is. Ha nem lett volna Ő akkor nem tartottam volna a nőgyógyásztól hazafelé, illetve pont az ő házába, hogy ne kelljen találkozzak az anyámmal és a nővéremmel pont miatta. Kétségtelen. Fenekestül felkavarta az életemet.

-Megjöttünk!-mosolygott rám Tricia amikor kiszállt a kocsiból a házik előtt. Össze vissza kapkodtam a fejem, hogy még is hogy történhetett ez, hisz arra sem emlékeztem, hogy beültem volna a kocsiba.

Inkább nem kérdeztem semmit, csak unottan le-le csukódó szemekkel kiszálltam én is és a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Kicsit megszeppenve körülnéztem, majd megálltam a hallban bevárva a többieket.

-Az emeleten lesz a szobád, megkaphatod Z...

-Megkaphatja az enyémet!-Doniya szakította félbe az anyja mondanivalóját, aminek a végét nem nehéz kitalálni. Mind ketten halványan rám mosolyogtak és Tricia bocsánatkérő pillantásokat vetett felém.

-Most pedig értesítsük Zayn-t a fejleményekről!-befelé indult a konyhába, nyilván egy telefonért.

-Anyaaa!-másodszorra is Don mentett meg. Nem lett volna bajom azzal, hogy ő hívja fel, csak egyáltalán nem akartam, hogy Zayn tudomást szerezzen a gyerek nemlétéről. Akartam látni a reakcióját amikor elmondom neki. Ha nem is mondd majd semmit, talán az arckifejezéséből megfejtem mire gondol.

-Majd én felhívom.-kissé torz, rekedtes hangon szólaltam meg, mire mind felém kapták a fejüket. Tricia csak bólintott, viszont Don rosszalló pillantásokkal ajándékozott meg, amitől kínosan és feszélyezve éreztem magam, így elfordítottam a fejem.

-Ó! Nézzétek csak!- Zayn anyukája Don orra alá nyomta a telefont, mire Doniya-nak a szemöldöke felszaladt a homloka tetejére. -Zayn írt!-jelentette be örömittasan.

-Az ünnepeket itthon tölti. -Tricia kiszaladt a konyhába, hogy elújságolja a férjének Don pedig tanácstalanul nézett rám és az arcát nézve szerintem azon gondolkodott, hogy miért pont most jelenti ezt be Zayn, amikor még két hét van az ünnepekig. Mikor ,,rájött" erre, akkor a szemei elkerekedtek és a homlokára csapott afféle ,,Heuréka!" stílusban és szinte láttam ahogy kigyúl egy képzeletbeli villanyégő a feje fölött.

-Készül valamire. -dörmögte a bajusza alatt valami istentelen ördögi hangon.