46. fejezet

Sziasztok. :) Itt az új rész, amit már nem egyedül írtam. :) Néhol besegített Kitti is, mert előbb kezdtük el a közös munkát. Nagyon-nagyon reméljük, hogy tetszeni fog, és ezen a részen kívül, még van két rész és vége. Ugye milyen fura kimondani? Vége lesz, nem lesznek több szálak, amik bonyolódhatnak. Persze ott van a II. évad, de annak kicsit másabb lesz a témája. ( amúgy remélem tényleg mindenkinek tetszett a videó, az előző bejegyzésben még mindig megnézhető, valamint fent van youtube-on is.) Még mindig köszönöm a több mint 100.000 oldalmegjelenítés, az utolsó rész után majd várható egy kis statisztika! Ahogy megint lett pár új olvasó, aminek nagyon örülök. :) 

Kicsit hosszabb a rész, ahogy elnéztem, de szerintem nem bánja senki, aki szereti a blogot. :) Jó olvasást. <333

Két hét. Ennyi ideje nem találkoztam Zayn-nel. Nem láttam és még csak a hangját sem hallottam. Semmi információm nem volt afelől, hogy egyáltalán él-e még. De arra következtettem, hogy igen, hisz a családja nem viselt gyász ruhát. Megkaptam Doniya szobáját, ahová be is vackoltam magam és ott töltöttem a napjaim nagy részét. Nem úgy kell elképzelni, hogy két héten keresztül csak fetrengtem az ágyba és semmi mást nem csináltam.

Fel s alá mászkáltam a házban, kotnyeleskedtem Tricia körül a konyhában, elsajátítottam pár receptet, a kanapén ülve egy vastag pokróc társaságában bámultam a tv-t vagy egy könyvet olvastam valamelyik lány polcáról. Este mindig én csináltam a vacsorát, ez volt a hálám azért, hogy befogadtak. Akárhogy is számoltam, osztottam és szoroztam, karácsonytól szilveszter napjáig kell átvészelnem Zayn társaságát. Ami nyolc illetve kilenc nap. Attól függ, mikor óhajt távozni. Furcsa, hogy pont én kívánom, hogy ne legyen a saját házában, és nem fordítva.

Esténként néha elmentem sétálni és órákon át csak koptattam az aszfaltot bejárva az egész várost. A hópelyheket figyeltem és magamhoz hasonlítottam őket. Valahol fent az égben megszületnek, hullanak lefele a semmibe, kikerülve a többi hópelyhet, majd ahogy a földre pottyannak, elolvadnak és az ,,életüknek" ami még csak el sem kezdődött, már is vége. Így éreztem magam én is. Az én életemnek is vége, volt. Zayn nélkül, vége.

Párszor elhaladtam a házunk előtt és amikor láttam, hogy égve volt a lámpa, be-be sandítottam az ablakon. A szobám ablakán. Ami már nem volt az enyém. Maggie és a kislánya kényelmesen bevackolták oda magukat. A szabad délutánok során, sort kerítettem arra is, hogy a városi sétákból valami hasznosat is kifacsarjak. Így történt, hogy minden nap vettem valakinek egy karácsonyi ajándékot a még régebben megspórolt pénzemből. Yaser karórát kapott, Tricia egy újabb szakácskönyvet (gyűjti őket), Doniya szintén egy könyvet, amit már rég kinézett magának, Waliyha  olyan telefontokot kapott amilyen nekem is van, mert egy nap szemet vetett rá és Safaa pedig egy sminkkészletet kapott, amiről feltételeztem, hogy a felét az ajándékozás után magára is fogja kenni. Ezzel a családot le is tudtam. Valamint egy nap, amikor már tényleg nem akartam senkinek semmit se venni, egy ékszerészetben megpillantottam egy nyakláncot egy nyakláncot, amin egy medál helyett egy ezüst téglalap lógott. Az elejébe pedig az volt gravírozva: Fájdalom.

Ahogy megláttam, tudtam, hogy az kell nekem. Nem hagyhatom ott. Tudom, nem szép ilyen ajándékot adni valakinek, főleg karácsonykor nem, de meg kellett vegyem. Még pedig úgy, hogy a téglalap hátuljába belevésettem a következő szavakat: ,,Csak hogy emlékezz..."

Amint kézhez kaptam, bevágtam egy papírzacskóba és Doniya éjjeliszekrényének a fiókjába süllyesztettem.

A pénzem egyre csak fogyott, de egy dolgot még mindenképp be akartam fejezni. Egy tetoválás.

Ahogy beléptem az üzletbe, a férfi kérdőn nézett rám, majd kiröhögött, arra hivatkozva, hogy még milyen ,,szűz" a bőröm. Kirántottam a pólót a nadrágomból és a derekamra böktem, azzal az utasítással, hogy fejezze be a tetoválást. Csak megvonta a vállát és csinálta amit mondtam neki. Így történt, hogy kiegészült a félben hagyott tetoválásom is.

Egy este, fürdés után amikor a hajammal babráltam a fürdőszobában és Safaa is velem volt, elővettem a kis gyulladás elleni kenőcsöt majd vastagon bekentem vele az immár hosszabb feliratot.

-,,Moment in my life when I fell in love with Zayn Malik"- olvasta fel Safaa aki mellettem támaszkodott a hideg csempének. -Tényleg nagyon szeretted, ugye?-kérdezte és jobb irányba elhúzta a száját.

-Szeretem.-javítottam ki diszkréten, mire ő csak bólintott.

-Egyszer én is szeretnék olyan szerelmes lenni, mint te. Úgy nézni valakire, ahogyan te...-folytatta az álmodozást, miközben én azt gondoltam, hogy ne akarjon olyan állapotba kerülni mint én, mert bár a szerelem a legszebb érzés a világon, az tudja a legerősebb fájdalmat is okozni. Sokszor fájdalmasabb, mint a fizikai fájdalom. Kivonultam a fürdőből és az ágyra vetettem magam, arcomat a párnába fúrtam és gondolkodtam,hogy miért alakultak így a dolgok. Miért ismeretem meg Zaynt és szerettem bele, hogy ha nem lehet az enyém? Miért kell szenvedjek? Miért nincs a szívemen egy törlés gomb és,ha ilyen bánat érne csak annyit kéne tegyek hogy megnyomom azt a gombot,amivel minden egy szempillantás alatt megoldódna. Ezek a kérdések nap mint nap úgy százszor elhangzottak a fejemben, így már kezdtem unni őket. De addig fogom őket kérdezgetni magamtól, amíg meg nem tudom mi rájuk a válasz.

-Sajnálom Viv,nem akartalak felzaklatni.-jött be Safaa az ajtón.

-Kérlek,most hagyj magamra,egyedül szeretnék lenni.-néztem rá,és közben eltorzult az arcom,mert alig bírtam vissza tartani a sírást.

-Rendben.-nézett rám megértő arccal,majd kiment a szobámból.

Ahogy kiment a könnyeim megindultak és,mint a vízesés csurogtak végig az arcomon. Már azt hittem nincs több könnyem,de úgy látszik ebben is tévedtem. A fejem tele volt gondolatokkal és nem tudtam melyikre koncentráljak, mikor bevillant, hogyha már most ezen elkezdtem sírni, mi lesz velem, mikor Zayn szemébe kell majd nézzek és közölnöm vele, hogy nincs gyerek?

December 24. Hát eljött az a nap is, amitől annyira rettegtem. És azt hiszem, nem hiába. Már reggel gyomorgörccsel keltem fel és rettegtem. Első sorban azért, mert várt rám egy vallomás. Másodszor pedig azért, mert tudtam, hogy a vallomás után még ki kell bírjak egy hetet Zayn társaságában.

A reggel szokásosan indult, de mivel 24.-e szombatra esett, mindenki tovább húzta a lóbőrt a szokásosnál. Amikor az egész család felébredt, én már kész voltam a reggelivel és plusz egy terítéket tettem az asztalra. Sajnos. Mikor leheveredtem a kanapéra és vártam, hogy mindenki megérkezzen végre, azon elmélkedtem, hogy milyen fura helyzetben is vagyok. Nem akartam elválni Zayn-től, aztán meg nem akartam vele egy légtérben lenni. Furán éreztem magam, mert egészen Zayn távollétéig egy igazi család része lehettem. Doniyára is úgy gondoltam, mint a nővéremre és nem mint a ,,sógornőm". Attól féltem, ha Zayn megjön, minden a feje tetejére áll -megint-, hisz őt nem nézhetem el csak úgy mint egy bátyát. Akibe tulajdonképpen szerelmes vagyok. Hiba lenne, ha valaki szerelmes lenne a testvérébe, nem de?

Egy könyvet a kezemben fogva, térdeimet felhúzva olvastam a nappaliban, miközben a többiek tűkön ülve várták, hogy Zayn megérkezzen és ezért nem hibáztatom őket. Biztosan hiányzott már nekik. Ahogy nekem is, de próbáltam elnyomni magamban az érzéseket.

Aztán megérkezett. Filmbe illő belépője volt. Komolyan.

A párás ablaküvegen keresztül láttam, ahogy kiszáll a ,,taxiból"-igazából egy limuzin volt-, kiveszi a csomagjait és lehajtott fejjel a ház felé baktat. Akkor már egész nagy volt a hasamban a csomó. Azt hittem, hogy az odabent ébredező lepkék nem bírják majd tovább és nemes egyszerűséggel kirepülnek majd a számon. Beletúrt a hajába elsimítva benne az épp akkor odahulló hópelyheket amiket már annyiszor szemügyre vettem. Belépett az ajtón és abban a pillanatban Safaa és Waliyha  a nyakába ugrottak. Zayn széles vigyorral az arcán megpörgette őket, majd amikor kellőképpen elszédültek mind a hárman, megállt és letette őket is, meg a csomagjait is. Soron következett az édesanyja, majd az apukája és Don akit feltűnően szorosan ölelt magához. A kezemben tartott könyv egyik során az istenért se jutottam tovább. Újra és újra elolvastam, de nem tudtam felfogni mik vannak odaírva. Nem kötött le. Inkább felfele pillantottam. Kár volt. Zayn pont akkor vett észre nővére válla felett átnézve. Tekintetünk egy ezredmásodpercnyire összeakadt, majd elkaptam a fejem és újra a betűkön futtattam a szemeim. Éreztem. Tudtam. Elindult felém. Felhúzott térdeim kocsonya módjára remegtek. Akkor először ijedtem meg tőle.

Közelebb lépett hozzám és elmosolyodott. Bár nem nekem szánta. Leguggolt és Tenyerét a hasamra tapasztotta. Eljött az idő. Leraktam a könyvet az ölembe és sóhajtottam egyet.

-Zayn, nem vagyok terhes. -lesütöttem a szemem, mert nem akartam látni senki arckifejezését. Se Zayn-ét, aki akkor tudta meg, se a többiekét akik akkor tudták, meg hogy még nem beszéltem erről Vele.

Felállt és hátrébb lépett két lépést. Csak állt ott, kezeit a teste mellett lógatta. Szemei először elkerekedtek, majd résnyire összehúzódtak. Gúnyosan és undorodva nézett rám. Tudtam, hogy ez lesz. Tudtam, hogy azt fogja majd hinni, hogy az egészet csak kitaláltam. De nem. Ez nem így volt. Meg sem próbáltam megvédeni magam, hisz felesleges lett volna. Azt hittem le fog köpni. Az a hitetlenkedő nézés amivel megajándékozott annyira felemelő volt, hogy a sárga földik süllyedtem.

Sarkon fordult és az ajtóhoz viharzott.

-Elmegyek kiszellőztetem a fejemet. -a nem rég felakasztott dzsekijét levette a fogasról, felkapta magára kilépett az utcára, majd becsapta maga mögött az ajtót, olyan szinten, hogy beleremegett a fél ház.

-Nem mondtad el neki?-állt meg előttem Tricia összefont karokkal.

-Úgy gondoltam, jobb ezt személyesen megbeszélni és nem telefonon keresztül.

-Majd megbékél. -mosolygott rám és letelepedett az asztalhoz. -Gyertek enni!-utasított minket és a többiek odaültek megenni a reggelijüket, de én csak megráztam a fejem és felmentem a szobámba.

Addig néztem a szobámban a reszkessetek betörők második részét, amíg el nem aludtam. Holott nem rég keltem fel és még előttem állt az egész nap. Senki nem jött utánam, senki nem keresett. Az elmúlt két héten megtanulták illetve tudomásul vették, hogyha elzárkózóm az biztos nem azért van, mert feltűnési viszketegségem van és titkon arra várok, hogy mindenki velem foglalkozzon és megérdeklődjék mi bajom.

Zayn apukájának a kopogására ébredtem fel. Közölte, hogy hamarosan kész a vacsora, legyek szíves és fáradjak le. Ahogy nyitottam a számat, hogy tiltakozzak, azon nyomban megkordult a gyomrom, jelezve, hogy egész nap egy falatot sem ettem. Másrészt pedig nem lett volna túl udvarias dolog kihagyni az ünnepi étkezést. És a lent vacsorázók sem érezték volna magukat a legjobban, ha tudták volna, hogy valaki fent gubbaszt az emeleten.

Kiszóltam Yaser-nek, hogy hamarosan megyek, csak rendbe szedem magam. Levetettem magamról a pizsamámat, amit reggel óta viseltem és helyette egy farmert és egy bő fazonú pólót kaptam magamra, laza kontyba fogtam a hajam, megmostam az arcom és egy kis szempillaspirált kentem fel magamra. Mint egy átváltoztató sóműsorban, amiket annyira szeretek. Pizsamás lányból, ,,csinos" nő.

Fogtam magam és lementem a többiekhez.Az ételt legszívesebben felvittem volna magammal és ott eszegettem volna,de mikor megláttam,hogy Zayn nincs köztünk,rögtön megnyugodtam. Tricia megmutatta a helyemet és én örömmel helyet foglaltam,hiszen ha belegondolok még soha nem volt "családi" karácsonyom,hiszen vagy Loreen nem volt otthon,vagy Maggie.Ajándékot mindig kaptam,de mit ér a sok drágaság,ha nincs család? Úgyhogy ez volt életem első igazi karácsonya.Abban a pillanatban,hogy ezek a szavak elhangzottak a fejemben,Zayn bejött a bejárati ajtón.Levette a kabátját és kereste a helyét az asztalnál.És természetesen hol volt szabad hely?Hát persze,hogy velem szemben.Leült elhelyezkedett és elkezdtük az ünnepi vacsorát.Az étel isteni volt,legszívesebben felfaltam volna az egészet,de nem tudtam.Nem is nevezném evésnek azt,amit csináltam.Csak turtam a kaját,jó néha-néha csipegettem is belőle,hogy ne legyek udvariatlan,de igazából csak arra koncentráltam,hogy ne nézzek Zaynre.

Az asztalnál jó hangulat volt.Sok mese,történet hangzott el,még olyan is volt ami megnevettetett.Eltudjátok hinni,a sok sírás után nevettem.Ez még nem volt az az igazi boldogság amit akkor éreztem,mikor Zaynnel voltam,de ez is jobb volt az eddigi kedvemnél.Minden jól ment,amíg Tricia el nem kezdett mesélni a régi korokról,mikor még a most már majdnem felnőtt gyerekek kicsik voltak.Úgy éreztem magam,mintha Tricia az anyósom lenne.Hiszen általában úgy szokott lenni,hogy a fiú a barátnőjét elviszi bemutatni a családjának és ott vicces storykat mesélnek a szülők.Na most pont így éreztem magam.És ez megint elszomorított.A mosoly amit olyan ritkán látni az arcomon,lehervadt. Doniya már épp kérdezni akarta,hogy mi a baj,de szerencsére megszakította az,hogy megszólalt a telefonja.

-Elnézést,ezt fel kell vennem.-mondta Doniya,majd ott hagyta az asztalt.

Cselekedetét követtem tekintetemmel,és mikor kiért a szobából tekintetemet egyenesbe raktam.És ezt nagyon rosszul tettem!Tekintetem egyenesen Zaynébe fúródott és ez így volt az ő esetében is.Elmerengtem a gyönyörű barna szemeiben.És most régóta először Zaynnek nem szánalom,vagy lenézés tükröződött szemeiben,hanem hiány.Valaminek a hiánya,amit nagyon szeretnék tudni,hogy mi okozta.Viszont az én szememben mit láthatott?Félelem és szomorúság.Nem valami biztató.Nem bírtam már tovább egy könny folyt végig az arcomon.Zayn látszatra meglepődött.

-Na akkor elkezdjük az ajándékozást?-jött be vidáman Doniya.

-Igen kezdjük.-mondta Yaser.

-Oké csak várjatok még egy percet,mindjárt jövök.-mondta Zayn,majd felrohant az emeletre.

Én pedig nagyon gyorsan letöröltem azt a könnyet,hogy a család észre ne vegye.Átmentünk a nappaliba. Doniya leült a karácsonyfa -aminek a díszítéséről lemaradtam- alá,hogy majd ő szétosztja az ajándékokat,a többiek pedig a kanapéra,fotelba ültek.Közben Zayn is megérkezett.

-Hé öcsi gyere segíts ajándékozni.-húzta le a földre Doniya vigyorogva a tehetetlen fiút.

-Hát oké.-vonta meg a vállát Zayn, majd leült a földre törökülésben.

Össze-vissza, keresztül egymáson dobálták az ajándékot, annak akinek a nevét leolvasták a csomagolásról, illetve szatyorról, vagy dobozról.

-Anyu ez a tiéd és apától kapod.-mondta Doniya és oda adta Triciának.

-Ez pedig Vi...Vivienne a tiéd. Doniya-tól.-a hangja egész vidámnak tűnt a mondat elején, de amikor arra kényszerült, hogy kiejtse a nevemet a száján, mintha valaki megnyomott volna egy gombot. A mosoly letörlődött az arcáról. Oda nyújtotta nekem az ajándékot,ennek köszönhetően megint találkozott a tekintetünk és ha csak egy másodpercre is, de összeértek az ujjaink. Átvettem az ajándékot, majd igyekeztem a lehető legtávolabb kerülni Zayn-től és elkerülni a pillantásait is.

Este lévén mindenki úgy döntött, hogy miután jól teleette magát a külön karácsonyra sütött sütiből, és úgy ítélte minimum öt kilót hízott, elvonult a szobájába, hogy megnézze az unalmas filmeket, amiket minden karácsonykor leadnak a tv-ben.

Én is hasonló képpen tettem. A laptopom társaságában terveztem elütni az este további részét. Arról azonnal letettem, hogy korán elalszom, hisz az egész napot végig aludtam. Miután lent elmosogattam és rendet tettem a konyhában, én is felmentem az emeletre és Doniya ajtaját becsapva magam mögött az ágyra huppantam. A hajam szétterült a fejem fölött, a kezeimet kitártam, mintha hóangyalkát akartam volna csinálni és bámultam az üres plafont. Állítom, hogy még feküdtem volna ott egy darabig, ha nem érzem, hogy valami a bordáim közé fúródik. Felültem az ágyon és egy egyszerű, korábban észre nem vett barna papírzacskót találtam ott, ahol korábban feküdtem.

H.B.D., Z.

Ez a négy betű szerepelt a csomagoláson és azonnal rá is jöttem, hogy mit jelentenek. Happy Birthday, Zayn.

Betöltöttem a tizennyolcat. Hivatalosan is nagykorúnak számítok. És elfelejtettem. A saját születésnapomat. Zayn viszont észben tartotta, méghozzá úgy, hogy egyszer még egy szóval sem említettem, hogy mikor születtem.

Egy karkötőt veszek ki a papírból, amin látszik, hogy szín tiszta ezüstből van. Egy Z betű lógott rajta medálként. Körülnéztem a szobába, meggyőződve arról, hogy senki sem figyel. Levettem a medált és elraktam az éjjeli szekrény fiókjába, majd onnan elő is vettem a Zayn-nek szánt ajándékomat. Sunyin kilopóztam a folyosóra és körülnéztem, nincs-e valaki a láthatáron. Nem volt.  Zayn szobája felé somfordáltam és az ajtó elé raktam a kis ezüstszínű dobozt benne a nyaklánccal, majd a fürdő felé vettem az irányt. Halványan elmosolyodva nyomtam le a kilincset, és azon gondolkodtam, hogy mit is műveltem. Lopakodtam egy ajándék miatt, mintha valami titkos hadműveleten lettem volna. Ez a mosoly sem volt hosszútávú az arcomon. Ahogy lenyomtam a kilincset a fürdőből Zayn lépett ki. Lélegzet visszafojtva vártam, hogy mi fog történni.

És akkor olyan közel lépett hozzám, ahogyan testünk engedte. Mellkasára vont és két tenyerét a csípőmön pihentette. 

-Sajnálom.-mondta, majd jobb keze elkalandozott a testemen, miközben felfelé haladt az arcom felé. Hüvelykujját végighúzta alsó ajkamon, majd nyomott egy csókot a homlokomra. -Meg tudsz bocsájtani?-kérdezte, mikor látta, hogy ámulattal bámultam fel rá és nem reagáltam semmire, csak tátott szájjal bólogattam. Hajamat hátrasimította, majd hideg ajkaimat az övével kezdte felmelegíteni...

Megráztam a fejem. Zayn értetlenül bámult rám és a szemöldökeit felhúzta. Félreléptem, hogy elengedjem, majd bementem a fürdőbe és magamra zártam az ajtót. Semmi olyasmi nem történt, mint amit elképzeltem. Nekidőltem a hideg csempének, lecsúsztam a földig és a fejemet a térdemre hajtva tovább képzeltem a meg nem történteket. Ha már egyszer Zayn nem cselekszik úgy, ahogy én azt szeretném...