38. fejezet

Kész vagyok az új résszel, ami eddig a leghosszabb rész lett. :) Mivel úgy állapodtunk meg, hogy egy héten egy rész, és ezen a héten két részt is hoztam amik elég hosszúra sikeredtek, egy darabig csönd legyen! :D Szerintem jövőhét hétvégére várható az új rész. :) Ebben nem olyan sok az esemény illetve nem olyan izgalmasak, de remélem attól még tetszik a rész. :) Jó olvasást kívánok!

Korán reggel egyedül ültem szinte egy szál semmiben egy ház előtt a jeges hideg betonon és egyre csak sírtam. Elvesztettem azt, aki abban az időszakban a legfontosabb volt számomra. Egyszerűen csak elhagyott egy nap együtt lét után. Nem miattam, és nem is ő miatta. Egy harmadik személy miatt. Mindig van egy harmadik személy, aki tönkretesz mindent. Mindig akad valaki, aki befurakodik az életedbe és megszépíti vagy romba dönti azt. Az enyémet Zayn megszépítette és romba is döntötte akár egy fuvallat egy kártya várat. Olyan hirtelen lépett ki az életemből, amilyen hirtelen csöppent bele. Mikor elment magával vitt egy darabot a szívemből. Egy darabot? Kitépte az egészet gyökerestől! Gyakran mondják az emberek, hogy aki szeret, az visszajön. De vannak akik ezt megcáfolják azzal, hogy aki szeret, az egyáltalán nem is hagy el. Zayn-nel kapcsolatban ez biztos nem igaz. Láttam rajta, hogy szeret, éreztem mikor mellettem volt, mikor megcsókolt és megölelt. A mi szerelmünk nem lehet egy futó kaland. Sokkal többet érzünk egymás iránt, hogy ennyivel elváljunk egymástól.

-Hé! Hölgyem! Kelljen fel! Fel fog fázni!-rángatta meg a karom egy harmincas-negyvenes éveiben járó férfi. Csak a hangjából tudtam kikövetkeztetni, hogy férfi. Az ég világon semmit nem láttam a szememben gyűlő könnyektől. Eszem ágában sem volt megmozdulni.Csak ültem tovább szótlanul, ahogy eddig is. -Hallja amit mondok? Hahóóó!-kezével integetni kezdett a szemem előtt, mintha csak elbambultam volna. Még mindig nem reagáltam csak némán itattam az egereket. A férfi abban a pillanatban leguggolt elém és pulóverének ujjával kitörölte a szememben egyre csak gyűlő könnycseppeket. Immár nem csak foltokban láttam. Tudtam ki áll velem szemben.

-Maga meg mit akar?-néztem fel az emberre hunyorogva, akit nem sokkal előbb egy bokorban pillantottam meg. Az éppen előbújó nap sugarai sütöttek a szemembe. A fénynek köszönhetően, nem maradt szárazon a szemem. -Ha le akarja fotózni Zayn Malik ex barátnőjét, akit az imént hagyott el, hát tessék. Itt vagyok. -felemeltem a kezem megadva magam és vártam, hogy a lesi fotós megragadja a fényképezőjét és csinálja a képeket, de nem mozdult. Összefonta karjait maga előtt és unottan rám meresztette a szemeit.

-Ennyi? Ezt nem mondhatja komolyan, hogy feladja! Harcolt egyáltalán? Megtett mindent, ami magától telt?- felém nyújtotta a kezét. Megragadtam, majd felrántott a földről.

-Igen. Mindent megtettem, harcoltam érte, vártam rá hónapokat...

-Harcolt Zayn-ért? Ugyan már! Harcoljon az édesanyja ellen! Harcoljon a nővérével szemben, hogy megértsék, hogy mennyit jelent az ön számára ez a fiú! Ugye nem gondolta volna, hogy Zayn ilyen? Ilyen, hogy inkább azt nézi, mi önnek a jó és nem saját magát veszi először figyelembe? Zayn-t már régóta figyelem, és én sem gondoltam volna, hogy ennyi érzelem tud szorulni ebbe a fiúba. Mindenki azt gondolná, hogy ő a macsó, kemény fiú ebből a bandából, akinek soha nem lesz egy tartós kapcsolata sem, mert állandóan váltogatja a nőket. Volt már pár kalandja ön előtt, volt már pár barátnője is, amit maga is nyomon követhetett akár az újságban akár az interneten vagy a tv-ben. De senki, se én, se más nem látta még Zayn-t ennyire másnak! Ön miatt változott meg! Maga miatt lett újra önmaga! És most elhagyta Zayn mert valaki maguk közé állt. Mert valaki azt mondta, önök nem illenek össze. Mert Zayn elkövetett valamit, de senki sem tudja, hogy mit. De érdekel egyáltalán valakit? Ezért hagyja veszni ezt a kincset? A kincset, amit nevezhetnék úgy is, hogy igaz szerelem? Ha most hagyja, hogy Zayn elmenjen, soha többet nem fog vissza jönni, soha többet nem lesznek egymás közelében és akkor ennyi. Vége lesz az egésznek. Ezt szeretné?-kisebb monológja közben vadul artikulált és mutogatott, hátha így jobban sikerül felfognom a helyzet nehézségét. Az utolsó mondat közben megragadta a vállam és rángatni kezdett. Először is szerettem volna megkérdezni tőle, hogy honnan tud mind azokról a dolgokról, hogy Loreen és Maggie nem jön ki jól Zayn-nel? Honnan tud Zayn titkos dolgáról? Honnan tud egyáltalán arról, hogy én vagyok, illetve csak voltam Zayn barátnője? Annyi mindent tudott, amit én is, mégis neki sikerült jobb rálátást találnia a dolgokra. Minden egyes dologban igaza volt.

-Nem. -nyögtem ki végre a helyes választ, amit ez a kissé pocakos és borostás férfi és hallani akart.

-Na tessék! Vegye kezébe a dolgokat! Már akkor meg kellett volna tegye, amikor beleszeretett Zayn-be. Ő elmondta már az érzéseit, most maga jön. Ha nem megy most utána, azt fogja hinni Zayn, hogy beletörődött, ugyanúgy próbálja elfelejteni őt mint ő magát. Ezt akarja? Hogy Zayn soha többet ne keresse magát? Hogy megszűnjön maguk között minden kapcsolat? Higgye el, Zayn akárkit megkaphat, akármikor...Ez nála nem kérdés.

-Nem!- felkiáltottam ijedtemben. Ez még viccnek is rossz, belegondolni pedig egyszerűen borzalmas, hogy esetleg Zayn mással legyen. El nem tudnám képzelni ezt azután, hogy miután mi egyszer már együtt voltunk, tudna így érezni más iránt is. Mert én képtelen lennék rá.

Miközben a beszélgetésünk zajlott a ház felé sétáltunk.

-Akkor rendeljen egy repülő jegyet és menjen utána! -megveregette a hátam és talán sikerült belém vernie egy kicsivel több eltökéltséget.

-Rendben!-indultam meg befele a házba, de a küszöböt átlépve megtorpantam. -És köszönöm...-ekkor jöttem csak rá, hogy nem is tudom ki az, akinek köszönhetem, hogy immár nem a földön ülve sírdogálok.

-George.

-Köszönöm George!- halvány mosolyt villantottam felé, majd erősen megdörzsöltem az arcom, mert éreztem, hogy húzódik a bőr a szinte ráfagyott könnyektől.

-Elnézést...ez egy egyszeri és kihagyhatatlan alkalom lenne. Örökké furdalna a lelkiismeret, ha nem kérdezném meg. Nem készíthetnék pár fotót a házról? Tudja ezért egy csomót fizetnének nekem...-kezdte el magyarázni. Nem tudtam és nem is tudom, hogy a fiúk mit fognak szólni hozzá ha meglátják egy újságban a szobáikról készült képeket, de úgy éreztem ennyivel tartozok ennyivel.

Bólintottam, majd félreálltam és beengedtem magam mellett ezt a bizonyos George-ot. Ahogy belépett a házba, már kattogtatta a fényképezőjét. Elindult a konyha és a nappali felé, én pedig felmentem az emeletre. Testem kezdett kiolvadni miközben kettesével szedtem felfele a lépcsőfokokat. Berontottam Zayn szobájába és azonnal a mobilom után kezdtem kutakodni. Mivel nem találtam meg sem az ágyban, sem az éjjeli szekrényen, tudtam, hogy csak egy helyen lehet. Az ágy alatt. Egy légycsapó segítségével kikínlódtam azt, majd leültem az ágyra és tárcsázni kezdtem. Nem én lettem volna, ha nem próbálom meg. Először Zayn számát ütöttem be. Tudtam, de azért egy próbát megért. Ki volt kapcsolva. Másodszorra már azt a számot hívtam, amit eredetileg is akartam.

Három csöngés után, már fel is vette a telefont.

-Doniya?-kérdeztem azonnal.

-Igen, én vagyok. Ki az?

-Vivienne vagyok. Szükségem van rád! Kérlek segíts!- azonnal a lényegre tértem, hisz nem volt időm késlekedni. 

-Hol vagy most?-kérdezte türelmetlenül. Hallottam a hangján, hogy megijedt.

-Zayn-nél.

-Tíz perc és ott vagyok!-kinyomta a telefont e rövid beszélgetés után és bár csak lelki szemeim előtt láttam, tudtam, hogy akár hol is van, felém veszi az irányt és tényleg siet, mert aggódik miattam. Először, mikor azt hittem Doniya-ra, hogy Zayn barátnője, akkor nem kedveltem, persze csak a féltékenység miatt. De amikor tisztázódtak a dolgok, már semmi bajom nem volt vele, sőt nagyon megszerettem. Igaz, hogy keveset találkozunk, szinte soha, de tudom, hogy akármikor szükségem van rá, azonnal jön.

Míg Doniya-ra vártam, gondoltam rendbe szedem magam, hogy ne akkor kelljen ezzel foglalkoznom mikor megérkezik. Tehát gyorsan előkotorásztam azt a ruhát, amit előző nap viseltem, majd elindultam a fürdőbe. A lehető leggyorsabban lezuhanyoztam és megmostam a hajamat. Mindössze öt perc alatt végeztem, ami nálam rekordnak számít, hisz imádok a zuhany alatt ácsorogni,  miközben a hátamon folyik le a forró víz. Félig meddig megszárítottam a hajamat, hogy azért ne fázzon meg a fejbőröm kint a hidegben, bár ez volt az utolsó ami akkor érdekelt. 

Ahogy kijöttem a fürdőből megágyaztam, majd indultam volna le a lépcsőn Doniya-ba ütköztem. Szó szerint. 

Újra könnyek szöktek a szemembe attól a tudattól, hogy van valaki akire tényleg számíthatok, aki jön ha baj van. Ezen kívül újra eszembe jutott ami történt. Eszembe jutott? Hazudok. Ki se ment a fejemből. 

Lesétáltunk a nappaliba ahol leültünk a kanapéra egymással szemben és elmeséltem neki mindent a legeslegelejétől, onnan, hogy Loreen nem kedveli Zayn-t, keresztül Maggie-n, teljesen George-ig. A levelet sem hagytam ki és azt is megemlítettem, hogy előbb el kellett volna mondjam, mit érzek. Zayn nővére csak tátott szájjal hallgatta a szívszorító történetünket. 

-Az öcsém hülye. Komolyan megfutamodott? Nem hiszem el, hogy csak úgy elment.-rázta a fejét hitetlenül, miközben a Zayn által írt levelet szorongatta, amit még a szobába zsebre raktam, majd odaadtam Doniya-nak, hogy olvassa el. 

-Pedig így történ. Azt hittem a szívem szakad meg, amikor beszállt az autóba, az pedig elhatott a szemem láttára.- magyaráztam feleslegesen, pedig szerintem Doniya is pontosan megértette mit éreztem akkor. 

-Igaza van ennek a fickónak, Viv! Utána kell menj, hogy tudja, hogy annyira szereted, hogy képes vagy őt választani a családod helyett. Ha a családod nem tudja elfogadni a fiút akit szeretsz, akkor sajnálom, de azt kell, hogy mondjam, nem igazi család. El kéne fogadniuk azt, hogy boldog vagy és nem kéne fontosnak lennie a szemükben, hogy kivel. Zayn-nek voltak, vannak és talán még lesznek is rossz húzásai, de ő nem rossz ember. És soha nem tudná bántani azt, aki fontos számára. –csak rám kellett néznie és már tudta mennyire egyet értek vele. –Ne mondj semmit. Figyelj! Te most haza mész, bepakolsz egy bőröndbe és elmész a központi buszmegállóba! Én megrendelem neked a repülőjegyet és elküldöm sms-ben az aktiváló kódot, amivel kiválthatod a reptéren.-felállt és már indult is az ajtó felé. Én kötelességtudóan bólintottam. Úgy éreztem magam, mintha valami bevetésre készülnék. Már csak egy fedőnév hiányzott volna. 

Az ajtóban elváltunk. Ő szaladt elintézni a jegyet én pedig szaladtam haza pakolni. Megtettem a két ház között lévő pár métert, majd nagy levegőt véve berontottam a házba. Az ajtó nem meglepő módon nyitva volt. Átgázoltam a nappalin ahol a családom ült.

-Végre! Már azt hittük valami bajod esett!-kiabált fel a nővérem. Ha azt hitték bajom esett, miért nem kerestek? Miért nem volt semmi jele annak, hogy hiányoltak volna? Nem értem én ezt az egészet már. Nagyokat lépve haladtam a szobám felé, szinte meg se hallottam amikor utánam kiabáltak. Belülről magamra zártam az ajtót és a szekrény tetejéről az ágyamra vágtam egy közepes méretű lila színű bőröndöt. Kitártam a szekrényem ajtaját és polcról polcra haladva kisöpörtem a tartalmát majd a bőröndbe szórtam. Fogalmam sem volt meddig leszek távol, és arról sem, hogy milyen lehet az idő Olaszországban. Áthúztam egy másik farmert egy másik felsővel, mivel csak nem mehettem emberek közé ugyan abban a ruhában amiben egy nappal azelőtt is voltam. Mikor a bőröndöm már „csordultig” megtelt, lecsuktam a fedelét és rajta ugrálva próbáltam összecipzározni több kevesebb sikerrel. A bőrönd már csukva állt készen az útra, de nekem még egy dolog hátra volt. Az íróasztalom felé vettem céltudatosan az irányt, kihúztam a fiókját és villámgyorsasággal kutatni kezdtem benne. Még mindig áldom az Istent amiért olyannak teremtett, aki képes rendet tartani maga körül. Gyorsan megtaláltam amit kerestem. Egy nagy méretű boríték tele papírokkal. Ez nem más volt mint a Harvardra a jelentkezési lapom, a kidolgozott projecttel. Még nyáron megírtam és megcsináltam, de elraktam a fiók legaljára, mert úgy voltam vele, hogy írok egy sokkal jobbat, mindent sokkal jobban kidolgozok, ugyan is csak januárban került volna sor arra, hogy fel is adjam. Bőven lett még volna időm arra, hogy még egyet kidolgozzak, de most, hogy így alakultak a dolgok, hogy muszáj elutaznom és senki sem tudja mikor jövök vissza-ha egyáltalán visszajövök- még én magam sem, így úgy döntöttem feladom. Előre megalapozom magamnak a jövőt, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy tervezem őket. 

A borítékot a mellkasomhoz szorítottam és úgy cipzároztam fel a kabátomat. Kinyitottam az ablakot és a bőröndöt egy mozdulattal kihajítottam az ablakon ami berepült a virágágyásba és valószínűleg sáros lett az elolvadt hó által nedvessé tett földtől. Visszacsuktam az ablakot és úgy döntöttem én inkább az ajtón távozok. Úgy terveztem a távozásomat mint a jövetelemet. Szó nélkül és jó gyorsan. Ez sikerült is. Kiléptem az ajtón, keresztülmasíroztam ismét a nappalin, majd nagy hangzavar kíséretében becsaptam magam mögött az ajtót. Az ablakom alá siettem, megfogtam a bőröndöt a fülénél és húzni kezdtem azt magam után. Szinte futólépésben haladtam, így kicsit kimelegedve és fáradtam értem a legközelebbi buszmegállóba. Hátammal nekidőltem egy villanyoszlopnak és fokozatosan lejjebb csúszva leguggoltam. Hangosan zilálva fejemet az ég felé fordítottam. 

-Kisasszony, jól van?-kérdezte meg egy kicsit idősebb szemüveges hölgy, aki látszólag szintén egy buszra várt. Hosszú ősz haja volt amit a feje tetején egy kontyba fogott össze. Úgy nézett ki, mint egy tipikus nagymama, akit a filmekben láthatunk egy kandalló előtt meleg pulóvert kötni az unokájának karácsonyra. Közelebb lépett hozzám, hogy jobban szemügyre vegyen. Az én reakcióm pedig a következő volt: Fejemet enyhén balra döntöttem a hölgy irányába, majd hirtelen –mentésemre legyen, hogy még én sem számítottam rá- lehánytam a cipőjét. Nem éreztem, hogy rosszul vagyok. Egyszerűen csak elfáradtam a nagy sietségben. 

-Úristen! Jól van? –tette fel újra a kérdést. 

-Nagyszerűen. –sóhajtottam, miközben feltápászkodtam a földről. –Annyira sajnálom!- kotorásztam a zsebemben pár zsebkendőért, hogy letakarítsam a lehányt cipőt. 

-Ne! Ne is fáradjon, majd én!- és már takarította is le. –Nem kéne hazamennie? Nagyon rosszul néz ki. Püffedt az arca és a szeme. Az imént hányt. –állapította meg a tényt. Mintha magamtól nem jöttem volna rá…

-Mi maga? Valami orvos?

-Ami azt illeti, igen. A helyi kórházban dolgozom.

-Értem. Így már mindjárt más. Higgye el, kutya bajom.- biztosítottam meg efelől, pedig igen is volt bajom. Enyhén émelyegtem, de akkor épp nem arra gondoltam. Volt nagyobb bajom is annál. 

A busz alig pár perccel később fékezett le a megállóban. Megvettem egy jegyet egészen a központi megállóig, ugyan is ott át kellett szálljak egy olyan buszra ami elvisz egészen Londonig. Leültem az első pár ülésre, hisz nem lett volna szerencsés abban az állapotban a busz hátuljába ülni. Legszívesebben ráordítottam volna a kormánynál ülő fickóra, hogy nyomja tövig a gázpedált, de nem tettem. Nem akartam, hogy leszállítson a járműről, mert akkor gyalog tehettem volna meg a hátralévő távot. Kellemes és a kressznek megfelelő gyorsasággal hajtott közben pedig rádiót hallgatott. 

A torkom összeszorult, amikor meghallottam egy női hangot, amint azt mondja, „ Ma itt van velünk a One Direction!” Azt hittem újra sírva fakadok, de tolerálnom kellett magamat. Erősnek kellett lennem. 

-Nos fiúk!-kezdte a nő, aki fura akcentussal beszélt. –Vannak lányok a láthatáron?-a szemet lesütöttem. Hogy lehetek ennyire peches?

Louis és Liam rögtön jelezték, hogy nekik van barátnőjük, persze erről mindenki tud.

-És Zayn? Veled mi újság? Biztos voltak helyes lányok Bradfordban az iskolában. Esetleg van, aki ellopta a szívedet?-kíváncsiskodott tovább a nő. 

-Nem. –szinte éreztem, ahogy Zayn és lehunyja a szemét. Ahogy tördeli az ujját. –Nincs lány a láthatáron. –mondta ki végül. Kirázott a hideg. Libabőr futkosott a hátamon. Ki tudtam volna futni a világból. Hallottam Zayn hangján bármilyen messze is volt tőle, hogy legszívesebben azt mondaná ,,Igen, van egy lány és bármire képes lennék érte, mert szeretem!”

-Akármennyien is rajonganak ezért a fiúért, soha nem lesz normális barátnője. –nevetett össze a sofőr az egyik utassal, majd kikapcsolta a rádiót. 

Hahó! Itt vagyok! Én vagyok az! Kiabáltam, de csak magamban. Néma csendben ültem tovább azon a buszon ami által eljuthattam Londonba, onnan pedig Olaszországba ahol pár nap után-amik ebben az esetben olyan lassan telnek, akár egy év- újra találkozhattam Zayn-nel.