37. fejezet

Eddig ez a leghosszabb rész amit írtam. :) Próbáltam nem összecsapni, többször átgondoltam a dolgokat, ellógtam egy rajzórát csak hogy megírhassam ezt. Szóval nagyon remélem, hogy tetszik. És egy apró megjegyzés még mielőtt belekezdetek. Ez valami iszonyat nyálas lett, remélem nem bánjátok. :D De többet nem szeretnék ilyet írni. xd Jó olvasást, és várom a kommenteket!

Eldöntöttem, hogy Zayn-nél alszom. Igazából meg sem kérdeztem se őt, se Loreen-t. Egyszerűen csak eldöntöttem. Zayn-nek mondjuk nem volt ellenére, Loreen pedig nem igazán érdekelt és Maggie-vel sem akartam találkozni. Tulajdon képen arra vártam, hogy ő kérjen bocsánatot. Persze ne tőlem, hanem Zayn-től. De ez nem történt meg. Vártam, hogy jöjjön, hogy kopogjon Zayn-ék ajtaján, de semmi. Lehet, hogy ő ugyan ezt várta, hogy majd én megyek és bocsánatot kérek tőle. Hát ilyen sem lesz, az egyszer biztos. Még mindig nem tudom, miért utálják egymást. Utálják? Enyhe kifejezés. Nem tudom, hogy Zayn hogy érez a nővérem iránt, de szerintem ő sem rajong érte, már csak abból kiindulva, hogy nem dobta fel az érkezése.

A Zayn-nel folytatott beszélgetésem után átmentünk hozzájuk, ahol a fiúk elég furán fogadtak.

-Viv ma itt alszik.-jelentette ki Zayn, majd ledobta magát a kanapéra és rágyújtott egy cigarettára. Azt hittem már leszokott, de ezek szerint nem. Engem nem zavar, hisz azt csinál amit akar és régen én is dohányoztam, tehát tudom, hogy milyen nehéz leszokni.

-Oda nézzenek! Egyik menet után, már a másik! Ti aztán bírjátok a tempót!-Harry sűrűn kacsingatott felénk. Szerintem ő a legperverzebb az egész bandából.

-Éljetek csak, amíg fiatalok vagytok!-az egyik daluk címével fejezte ki gondolatait Niall. Ezt úgy mondta, mintha már lenne hetven éves. Pedig nálam nem egészen két évvel idősebb.

-Mellesleg. -vonta fel a szemöldökét Louis.- Megírtátok már a leckét? Amíg nem vagytok kész, nincs vacsora! Mellesleg hétköznap itt alszik a barátnő? Hát hogy is van ez Zayn? Aztán engedélyt kértél-e apádtól?-tette csípőre tettetett komolysággal a kezét.

-Nem is voltak ma suliban.-szólt közbe Liam.

-ÉS MÉG LÓGTOK IS?-üvöltött Louis.

-Esküszöm, ti hülyék vagytok.-mosolyogva megrázta a fejét Zayn, majd kifújt egy adag füstöt. Tényleg nem tudom, hogy mikor láttam utoljára cigizni. Nagyon jól áll a szájában, de ha károsítja vele magát, akkor inkább ne akarjon jól kinézni vele. Anélkül is elég vonzó. Nyilván a stressz miatt gyújtott rá. Látszólag, már kicsit megenyhült a kinti beszélgetés óta, hisz délelőtt óta egyszer sem láttam mosolyogni.

-Mellesleg, honnan veszitek, hogy már megvolt az első alkalom?-kérdeztem miközben egy pohár innivalóval a kezemben odasétáltam Zayn-hez és az ölébe ültem.

-Ugyan már kérlek!-legyintett Harry. -Ha nem tegnap éjjel, akkor akkor amikor Zayn részeg volt és nálad aludt.

-Jogos.-bólintottam.- Éppenséggel elméletileg tegnap történt meg először, de egyikünk sem biztos benne. Nem emlékszünk. -ecseteltem a fiúknak a helyzetet. Igaz, hogy egyiküknek sincs köze a magánéletünkhöz, de elmondtam hátha valamelyikük tud valamit. Nem jártam szerencsével. Senki sem tudott semmit. Így utólag visszagondolva, elég furán viselkedtem. Túlságosan is túlreagáltam a dolgokat. Ha megtörtént, megtörtént, ha nem akkor nem. Előbb utóbb úgy is eljött volna az idő... Így kellett volna először is felfognom a dolgokat, akár csak Zayn. Túlreagáltam az egészet. Istenemre mondom, hogy hosszú idő óta először éreztem azt, hogy újra önmagam vagyok. És akkor rájöttem, hogy valószínűleg ha nem is nagyon, de megváltoztam. Újra elkezdtem aggódni, újra azon agyaltam, hogy vajon mit gondolhat most rólam Zayn. Őszintén megvallva, hiányzott is ez már egy kicsit.

A délután folyamán nem csináltunk semmit. Szó szerint, semmit. Csak ültünk egymással szemben és egymást néztünk. Zayn néha dúdolgatott, néha-néha kiszakadt belőle egy-egy hangosabb dalrészlet aminek hallatán azt hittem meghalok. Lett volna mit csinálnunk mind a kettőnknek, mert ugyebár mi játsszuk Rómeót és Júliát. Meg kellett volna tanulni a szövegünket, amit még meg sem kaptunk. Nyilván a tanárnő ma akarta a képünkbe nyomni azzal az utasítással, hogy ,,Legkésőbb jövőhét hétfőre és fejből!". Beszélnünk is kellett volna az igazgató úrral, hogy miért nem voltunk ma suliban, vagy minimum kellett volna szerezzünk egy orvosi igazolást. Ezek közül egyikkel sem rendelkezünk, tehát bukta. Majd lesz valami. Néha kell dolgokat a sorsra bízni.

Bevallom, estefelé vártam Loreen-t és Maggie-t. Arra számítottam, hogy jönnek és bocsánatot kérnek Zayn-től. Hogy szent lesz a béke és hazarángatnak, mivel még nem vagyok nagykorú így nem aludhatok szülői beleegyezés nélkül a barátomnál. Fura dolog, de a családom mindig is szigorúan betartotta a korhatárokról szóló "törvényeket".

Már elmúlt este tíz óra, de senki sem jött értem. Ekkor már tudtam, hogy nem ők lesznek azok akik engedni fognak. Úgy éreztem magam, mintha egy csapatban lennék. Abban a csapatban, aki Zayn-t támogatja, aki Zayn-nek drukkol, neki ad igazat. Tulajdon képen ez így is volt, csak nem versenyre ment az egész, mint egy focimeccsen.

Este iszonyatosan jó érzés volt úgy elaludni, hogy tudatomnál vagyok és úgy, hogy az mellett fekszek akit mindennél jobban szeretek. Bár már december volt, Zayn nem vett fel pólót, így csupasz mellkasára hajtottam a fejemet. Sokszor láttam már filmekben, hogy így alszanak a szerelmes párok, és végre én is kipróbálhattam. Semmi sem adja vissza az érzést, amit akkor éreztem.

***

 ,,Nincs annál szebb reggel mikor amellett ébredhetsz akit a világon mindennél jobban szeretsz." Bár elmondhattam volna ezt, mikor reggel kinyitottam a szemem, de sajnálatos módon, az ágyban csak én feküdtem. Benéztem a paplan alá is, hátha megpillantom ott Zayn-t, de meg kellett győződjek afelől, hogy tényleg nincs mellettem. Mivel az nap kénytelenek voltunk már suliba menni, időben keltünk, illetve keltem.

Felültem az ágyban és körülnéztem a szobában. Még így sem láttam sehol Zayn-t, így úgy döntöttem megkeresem. Amint kikeltem az ágyból, a felőlem lévő éjjeli szekrényen egy kézzel írott levelet pillantottam meg.

Semmit nem sejtve nyitottam ki a levelet, amiről azt hittem, talán egy kedves kis üzenet Zayn-től az anyukájának, csak még nem adta fel a postán. De amikor elkezdtem olvasni, rájöttem, hogy nekem van címezve, és miért küldene Zayn levelet az anyukájának, amikor bármikor meglátogathatja?

Jó reggelt Vivienne!

Bár nem tudom, hogy ez után a levél után mennyire lesz jó a reggeled, napod, további életed. Nagyon nehéz ezt most leírnom, de ezzel együtt élnem még inkább. Tudnod kell, hogy nekem ez legalább olyan nehéz lesz mint neked. Sok ember hiszi azt, hogy egy kapcsolatban a lány jobban szereti a fiút. Azt hiszem most pont fordítva van, bár nem tudom ezt mennyire éreztetem veled. Próbálok minden tőlem telhetőt megtenni.

Mióta híres lettem, teljesen megváltozott körülöttem minden és mindenki. Nem gondoltam volna, hogy valaha találok ezek után egy olyan lányt, aki azért szeret aki vagyok, és nem azért mert hírességnek számítok, nem azért ahogy kinézet és nem is azért mert meggazdagodtam. Nem gondoltam volna, hogy találkozok egy olyan lánnyal, aki nem ugrik a nyakamba -sőt talán mondhatom azt, hogy még le is koptat-, aki nem kér autogramot vagy nem akar velem képet csinálni. Amikor először megláttalak a suliban, tudtam, hogy te más vagy, illetve reménykedtem benne. Elegem volt már belőle, hogy úgy kezeltek mint egy istent. Szerettem volna visszakapni a normális életemet és te segítettél benne. Melletted úgy éreztem ugyan az vagyok aki voltam. Melletted eltörpülök, melletted úgy érzem, hogy nem vagyok biztos magamban. Tele vagyok kételyekkel. Fura ezt leírni és kimondva talán még hülyébben hangzik, de ráébresztettél arra, hogy mindenkinek lehetnek kételyei, még nekem is. Normál esetben a szerelemből az ember azt tanulja meg, hogy legyen biztos önmagában. Ebből is látszik, hogy a mi szerelmünk nem átlagos.

Még sohasem éreztem így és csak filmekben láttam ezt. Még csak el sem hittem, hogy megtörténhet. És most itt vagyok, saját magam vagyok rá az élő példa, a bizonyíték, hogy létezik. A szerelem első látásra elmélet.

Akartam egy átlagos kapcsolatot, egy átlagos lányt aki bármi történjék is, nem hagy el és mindig velem marad.

Mindenem meg volt a te személyesben amit akartam és most még is úgy hozta a sors, hogy nekem kell elhagyjalak téged. Tudom, hogy az első gondolat ami átfut az agyadon, hogy miattad, mert tettél valamit. AZ ÉV VILÁGON SEMMIT SEM TETTÉL, ÉRTSD MEG! Velem van a baj. Hülye vagyok és hülye voltam, nem fogok megjavulni. Elkövettem valamit, amit ha lehetne elfelejtenék vagy visszapörgetném az időt és nem csinálnám meg, de sajnos ezt nem tehetem meg. Előbb az eszemet kellett volna használnom és csak utána cselekednem. Nem tudok így sem Loreen szemébe nézni, sem Maggie-ébe. Most biztosan azt kérdezed, hogy mi történt köztünk, mit követtem el. Nem mondhatom el, nem tudom elmondani. Képtelen lennék látni azután az arcod, hogy felvilágosítottalak a történekről. Nem akarok és nem is tudnék a közelükben élni ezek után úgy, hogy szinte elkerülhetetlen a minden napos találkozás. Ezért is megyek el. Attól tartok ha maradnék, választani kényszerülnél és engem választanál, amit talán évekkel később megbánnál.

Csak még egyszer, hogy megértsd: Nem veled van a gond! Még mindig ugyan úgy szeretlek, ahogy eddig, ha nem jobban. Nagyon fura lesz nélküled, nem lesz mit várjak majd egy napon amikor felkelek, nem kapok több szívből jövő, boldogsággal eltöltő ölelést sem csókot.

Kiiratkoztam az iskolából és továbbra is az énekléssel fogok foglalkozni. Franciaországban lesz a legközelebbi koncertünk. A szerelem városában...még nehezebb lesz ezzel a tudattal elmenni, hogy pont Párizsba megyek és te nem leszel velem. Soha senkinek nem beszéltem az érzéseimről, de te még erre is rá tudtál venni. A legrosszabb ebben a dologban, hogy mind végig szerettük egymást, de három hónap kellett hozzá, hogy tudassuk egymással.

Szeretlek!

UI: Ebben az elcseszett világban te vagy az egyetlen jó dolog.

Már a második mondatnál éreztem. Éreztem, hogy ezzel a levéllel semmi sincs rendben. Görnyedt háttal magamba roskadva ültem az ágyon és újra és újra elolvastam a könnyeimtől elázott búcsú levelet. Még mindig patakokban folytak a könnyeim és áztatták arcomat. Soha nem olvastam még ilyen őszinte levelet, főleg nem olyat ami nekem volt címezve. Ordítani tudtam volna, lerombolni az egész házat, de képtelen voltam még csak megmozdulni is. Talán azt hittem, hogy majd vissza jön Zayn és azt mondja, hogy ez csak a fiúk egy hülye vicce volt és ebből semmi sem igaz. Csak reménykedni tudtam benne, persze semmi ilyesmi nem történt. Egyik percről a másikra hangos nyűglődések hagyták el a számat. Ez és a könnyek jelezték, hogy tényleg nagyon fáj. Úgy éreztem a mellkasomon tátong egy teljesen üres űr, ami soha többé nem fog megtelni újra.

,,A legrosszabb ebben a dologban, hogy mind végig szerettük egymást, de három hónap kellett hozzá, hogy tudassuk egymással." Hogy ez mennyire igaz! Azt írta Zayn, hogy ne okoljam magam, de ez utána  mondat után ez lehetetlen. Ha már megmondtam volna neki rögtön miután én is rájöttem mit is érzek, akkor talán nem  kellett volna olvasnom ezt a levelet. A szívem megszakadt, ahogy rájöttem, hogy tényleg csak egyetlen egy napot jártunk és már is ez lett a vége. Soha nem éreztem még ekkora fájdalmat és soha nem gondoltam volna, hogy így fájhat ha elvesztünk valakit.

Kívülről láttam magam. Az ágyon feküdtem immár az oldalamra dőlve, elvörösödött fejjel, összeszorított fogakkal, hogy ne jöjjön ki hang a torkomon. Karjaimat összefontam magam előtt és előre hátra hintáztam az ágyban. Állítom, hogy még mindig ott feküdnék, abban a házban, ami nem is az enyém, ha nem hallottam volna kintről egy ajtócsapódást.

Nem kellett több, mintha elvágták volna. Hirtelen elapadtak a könnycsatornáim, kidugult az orrom és a fülem. Olyan lehettem mint egy oroszlán, aki felriadt egy álmából, mert megérezte a felé közeledő vacsorája szagát.

Szinte egy mozdulattal felálltam az ágyról. Se szó se beszéd, egy rövid ujjú pólóba és egy rövidnadrágban szaladtam ki a szobából, végig a folyosón, majd le a lépcsőn. Szerencsére a lépcsővel szemben rögtön ott volt a bejárati ajtó, így nem kellett plusz utat megtennem, hogy kijussak a házból. Éreztem ahogy az ereimben meghűl a vér ahogy a jéghideg betonra léptem mezit láb.

-Zayn, ne!-üvöltöttem torkom szakadtából ahogy megláttam őt, miközben annak a kisbusz csomagtartójába pakolt, amivel a buliba is mentünk. Átgázoltam a fagyos gyepen, amire szerintem az éjjel hullott is egy pár milliméter hó. Úgy szaladtam akárcsak a Twilight második részének a végén Bella, hogy megmentse Edward-ot. Lassított felvételben úgy nézhetett ki, hogy lábaimat hátul magasra felcsaptam, hajam lobogott a szélben, arcom pedig csillogott a rászáradt folyékony érzelemtől. Mikor meghallottam egy kattanást és egy vakuvillanást fejem oldalra kaptam, majd elkerekedett szemekkel figyeltem, ahogy egy paparazzi fényképezőgépének a lencséje kandikál ki az utca túloldalán lévő bokorból. Az érdekelt a legkevésbé, hogy ki kap minket lencsevégre.

-Ne! -fékeztem le előtte és duzzadt szemeimmel ránéztem.- Ne menj még el! Ne menj, csak ölelj!-karjaiba fúrtam magam és szorosan átöleltem a derekát. Kész voltam arra, hogy leamputálják a kezem. Ha Zayn szabadulni akart volna, ez lett volna az egyetlen megoldás. -Ne hagyj itt!- még szorosabban öleltem és éreztem ahogy a tüdejéből kipréselődik a levegő. Arcomat mellkasába fúrtam. -Nem búcsúztam el, még nem készültem fel!-pólóját áztattam a könnyeimmel. A külvilágból semmit nem érzékeltem, csak Zayn szívdobogására koncentráltam. -Nem érdekel semmi és senki! Kérlek! -könyörögtem.-Ne menj el!- Zayn eltolt magától, így láthattam arcát, amiről tükröződött a világfájdalom. Arcomat két keze közé vette és  hüvelykujjával kitörölte szememből az éppen akkor összegyűlő könnyeket, de azok nem szűntek meg folyni.

Egy hirtelen mozdulat által újra közel kerültem hozzá, de ezúttal ő húzott magához. Egyik kezét a csípőmre tette, másikat pedig az arcomon pihentette, miközben hosszasan száját az ajkaimra tapasztotta. Keze az arcomról fokozatosan a vállamra csúszott, onnan pedig végig siklott a karomon, majd ujjait a kézfejemre kulcsolta és erőteljesen megszorította. Ahogy ajkaink elváltak, Zayn vett mély levegőt, majd kifújta.

-Sajnálom. Szeretlek!-ennyit mondott. Ezek voltak az utolsó szavai hozzám. Ellépett mellőlem és beszállt az autóba. Fogalmam sincs melyik fiú -de legszívesebben elátkoztam volna- indította a kocsit és rátaposott a gázra. Én pedig ott álltam az út szélén rövid ujjúban és rövidnadrágban, könnybe lábadt szemekkel magam elé meredve a bokorban még mindig a fényképezőjét kattogtató paparazzival. Térdeim megremegtek, majd a betonra csuklottak. Ráültem a sarkamra és arcomat a tenyerembe temetve hallgattam az autó távolodását jelző egyre halkabb motorzúgást.