39. fejezet

Itt van az új rész, nem fűznék hozzá sokat, csak annyit, hogy ez kicsit unalmasabb lett mint terveztem és hogy a következő részt remélhetőleg előbb hozom majd! :) Utólag is boldog karácsonyt minden kedves olvasómnak és ha addig nem jelentkeznék új résszel, akkor sikerekben gazdag boldog új évet is kívánok már most! :)<3

Ha azt hittem, hogy egykönnyen el fogok jutni Zayn-hez Párizsba- ugyan is rákerestem a neten, hogy a franciaországi koncertjük ott lesz- nagyot tévedtem.

Arra számítottam, hogy valami közbe fog jönni, hisz nálam soha semmi nem ment simán és ahogy nézem nem is fog.

Leszálltam a bradfordi buszpályaudvaron és mielőtt felszálltam volna a Londonba tartó buszra, elsétáltam a buszmegállótól öt percre lévő postához és feladtam azt a levelet, amit a kabátom alatt rejtegettem. A felvételimet a Harvardra.

Ezután visszasétáltam a pályaudvarra és felszálltam a Londoni buszra. A terv az volt, hogy Londonban majd felszállok egy repülőre és egyenesen Zayn felé veszem az irányt. Az ötlet jó volt, a megvalósítással voltak csak bajaim. Eleinte minden simán ment. Felültem a buszra ami el is indult, nem robbant le, nem romlott el semmi sem történt vele. Egyszerűen csak robogott az úton a fejem pedig minden egyes kis bukkanónál az üveghez ütődött. Mintha nem éreztem volna már amúgy is nagy fájdalmat a mellkasom közepén tátongó üres űrtől, amit Zayn hagyott maga után. Még a fejembe is éles fájdalom hasított így úgy döntöttem, köszönöm elég volt, nem viselek el több fájdalmat. Fejemet átfordítottam a bal oldalamra, ahol egy idős hölgy kötögetett mellettem. Hirtelen elkezdtek pörögni a szemem előtt az évek. A néniből aki mellettem foglalt helyett az ülésen, hirtelen fiatal gyönyörű lány lett fekete fenekét verdeső hajjal, vörös ajkakkal, hosszú szempillákkal, gyönyörű érintetlen sima felületű fehér bőrrel. Azon gondolkodtam vajon az ő szerelmi élete is olyan nehéz volt-e mint az enyém akkor. Nagyon úgy nézett ki, hogy annak a lánynak semmi problémája nem volt. Megint az öreg nőt láttam és továbbra is csak kötött. Arra gondoltam, vajon van-e gyereke? Van-e férje? Boldog-e vele? Még mindig érzi-e azt a kötődést iránta? Én képtelen lennék elképzelni az életet nélküle. Megkockáztatom azt is, hogy belehalnék ha ő már nem lenne. Az a kötődés amit iránta érzek, talán erősebb mint a gravitációs erő ami a földön tart.

Befejeztem a képzelgést és akkor a szemem elé tárult egy szerelmes pár a buszon. A lány a fiú ölében ült. Nem rég mi is úgy néztünk egymásra Zayn-nel, ahogy ők. Nem rég még mi is olyan boldogok voltunk, igaz, hogy csak egyetlen egy napig tartott, de több mint a semmi. Elég nagy fájdalom volt már az, hogy együtt láttam őket. És el tudja képzelni azt valaki, hogy mekkorát dobbant a szívem, amikor csókolózni láttam azt a fiút és lányt? Könnyek szöktem a szemembe és miközben visszaemlékeztem azokra az időkre amikor Zayn váratlanul csak úgy meglepett csókokkal, abban reménykedtem, hogy egyszer -remélhetőleg a közeljövőben- majd újra érezhetem szája ízét és ajkai puhaságát. Reméltem, hogy hamarosan újra a karjaiban tart majd és újra érezhetem érintését ami olyan gyengéd és meg, hogy szinte perzseli a bőröm. Nem voltunk külön még huszonnégy órája, de akkor már úgy tűnt, mintha már hónapok óta nem láttam volna. A könnycseppek újra gyülemleni kezdtek a szememben.

A busz a lehető leglassabban haladt és az idő Zayn nélkül kétszer olyan gyorsabban telik, tehát eltartott egy darabig, de végül megérkeztem Londonba. Elráncigáltam magam után a bőröndöt a repülőtérre. A szakadó esőtől a hangulatom még melankolikusabbá vált. A könnyeim egybemosódtak az arcomon végig folyó esőcseppekkel. Egy határozott mozdulattal végig húztam csuklómat a szememen, kitörölve belőle az egyre csak gyűlő folyékony érzelmet.

A repülőtérre érve beálltam a sorba a jegyárushoz. Hosszú volt a sor, de nem aggódtam, hisz még bőven időben voltam. Tudtam, hogy nem fogom lekésni a repülőt.

-Jó napot!- a kasszánál ülő férfinek köszöntem rekedtes hangon. Reggel óta nem szóltam egy árva kukkot sem. -Interneten rendeltem egy jegyet Párizsba. A nevem Vivienne Martin. -a bőröndöm fogantyújával babráltam és körmökkel a pulton kopogtam. A férfi kattintott párat az egerével és számítógépének monitorját szinte a fejébe húzva kiáltott fel: -Áháááá! Meg van! Kérem, láthatnám a személyigazolványát?-nézett rám barna szemeivel a fekete keretes szemüvege mögül. Tulajdonképpen úgy nézett ki mint egy professzor. Fehér blúzt viselt, ami kiemelte széles vállát és olyan hatást keltett, mintha fehér kórházi köpeny lenne rajta. Kecskeszakálla és hegyes álla volt, valamint szemüvege amit feljebb említettem.

-Hogyne persze!- hirtelen a fejemhez kaptam, hisz elkalandoztam. Magam elé rántottam a bőröndöm és egyik zsebében kutatni kezdtem az igazolványom után. Egyre csak kerestem, de nem találtam. Az orvosnak kinéző pasi türelmetlenül pislogott felém. Egyre mélyebbre túrtam a zsebben, de nem találtam, csak egy mp4 lejátszót fülhallgatóval, zsebkendőt, telefont és a hozzá való töltőt. Mosolyogva felmutattam az ujjamat, jelezve, hogy egy perc és meglesz. Ahogy visszafordultam a bőrönd felé lehervadt az arcomról a mosoly és eszeveszetten felnyitottam annak tetejét és feltúrtam az összes ruhát, hátha megtalálom azt a nyomorult személyigazolványt. De semmi.

-Sajnálom, de nem találom. Nincs nálam. -feltápászkodtam a térdemről majd a nadrágomról a koszt leporolva talpra álltam és idegesen tördelni kezdtem az ujjaimat.

-Én is sajnálom, de így nem adhatom oda a jegyet!- csóválta a fejét Nate -a kis kártyáról olvastam le a nevét ami a szíve főlé volt tűzve-.

-Esküszöm, én vagyok Vivienne Maya Martin! Miért mondtam volna pont ezt a nevet, ha nem én lennék? -széttártam a karjaimat és vártam, hogy enyhüljenek meg Nade arcvonásai és adjon egy rohadt jegyet. De nem ez történt.

-Azt én nem tudhatom hölgyem, de így tényleg nem adhatok ki jegyet. Most pedig álljon odébb, mert áll a sor! -mutogatott a jobb irányba. Nem mozdultam. -Kénytelen leszek idehívni a biztonságiakat, ha...

-Mondja!-másztam bele a képébe. -Mikor megy a következő repülő Párizsba?

Kattintgatott párat, majd feljebb tolta az orrán a szemüvegét.

-Három nap múlva.

Ennyi kellett. Azt hittem, hogy már minden veszve. Feladtam, végleg. Tényleg. Már nem volt semmi amitől újabb löketet kaphattam volna. Belefáradtam, kimerültem, feladtam. Mondhattam volna, hogy már nem érdekelt ez az egész dolog, de akkor hazudtam volna. Igen is érdekelt, de már nem volt több tippem, hogy mit tehetnék, ha egyszer még az élet is szembe fordult velem. Komolyan egy igazolványon múlott, hogy eljussak oda, én is kiöntsem a lelkem Zayn-nek és tovább éljük az életünket? Egy rohadt igazolványon? Ez már több mint véletlen.

Kirángattam magam mögött a kerekeken guruló táskámat és leültem a reptér parkolójának a szélén a bőröndöm tetejére.

Egyetlen egy lehetőségem volt már csak. Úgy voltam vele, ha az nem jön be, akkor tényleg semmi. Felhívni Zayn-t és elmondani neki telefonon azt, amit személyesen mondtam volna. Két lehetőség volt. Vagy felveszi, végig hallgat és visszajön értem, vagy egyáltalán fel sem veszi.

Előkaptam tehát a telefont és tárcsázni kezdtem. Kicsöngött vagy ötször, de nem vette fel. Még egyszer benyomtam a hívás gombot, de másodszorra sem vette fel. Harmadszorra pedig legnagyobb meglepetésemre  már a második csörgésre felkapta a telefont.

-Zayn!- kiabáltam bele a készülékembe a boldogságtól elvakulva, hogy felvette a telefont.

-Idefigyelj Vivienne!-istenemre mondom szívinfarktust kaptam a hangnemét hallva.-Miért futsz olyan szekér után, ami már nem vesz fel? Próbállak elfelejteni, próbálok túllépni rajtad, de így nem tudok! Nem minden dal lesz sláger, ezt el kell fogadnod!-mondta továbbra is nagyon komolyan.

-De Zayn...-kezdtem, de nem hagyta, hogy befejezzem.

-Minden kezdetben ott van a vég. -mondja még utoljára és kinyomja a telefont, ezzel megszakítja köztünk a kapcsolatot. Felvette, de nem hallgatott meg. Ez a harmadik variáció volt, de arra nem gondoltam, hogy ez előfordul és megtörténhet, erre egyáltalán nem számítottam. Alig pár perccel Zayn monológja után -mivel ezt nem nevezném beszélgetésnek- a fejem fölött húzott el a Párizsba tartó repülő, rajta minden reményemmel. 

38. fejezet

Kész vagyok az új résszel, ami eddig a leghosszabb rész lett. :) Mivel úgy állapodtunk meg, hogy egy héten egy rész, és ezen a héten két részt is hoztam amik elég hosszúra sikeredtek, egy darabig csönd legyen! :D Szerintem jövőhét hétvégére várható az új rész. :) Ebben nem olyan sok az esemény illetve nem olyan izgalmasak, de remélem attól még tetszik a rész. :) Jó olvasást kívánok!

Korán reggel egyedül ültem szinte egy szál semmiben egy ház előtt a jeges hideg betonon és egyre csak sírtam. Elvesztettem azt, aki abban az időszakban a legfontosabb volt számomra. Egyszerűen csak elhagyott egy nap együtt lét után. Nem miattam, és nem is ő miatta. Egy harmadik személy miatt. Mindig van egy harmadik személy, aki tönkretesz mindent. Mindig akad valaki, aki befurakodik az életedbe és megszépíti vagy romba dönti azt. Az enyémet Zayn megszépítette és romba is döntötte akár egy fuvallat egy kártya várat. Olyan hirtelen lépett ki az életemből, amilyen hirtelen csöppent bele. Mikor elment magával vitt egy darabot a szívemből. Egy darabot? Kitépte az egészet gyökerestől! Gyakran mondják az emberek, hogy aki szeret, az visszajön. De vannak akik ezt megcáfolják azzal, hogy aki szeret, az egyáltalán nem is hagy el. Zayn-nel kapcsolatban ez biztos nem igaz. Láttam rajta, hogy szeret, éreztem mikor mellettem volt, mikor megcsókolt és megölelt. A mi szerelmünk nem lehet egy futó kaland. Sokkal többet érzünk egymás iránt, hogy ennyivel elváljunk egymástól.

-Hé! Hölgyem! Kelljen fel! Fel fog fázni!-rángatta meg a karom egy harmincas-negyvenes éveiben járó férfi. Csak a hangjából tudtam kikövetkeztetni, hogy férfi. Az ég világon semmit nem láttam a szememben gyűlő könnyektől. Eszem ágában sem volt megmozdulni.Csak ültem tovább szótlanul, ahogy eddig is. -Hallja amit mondok? Hahóóó!-kezével integetni kezdett a szemem előtt, mintha csak elbambultam volna. Még mindig nem reagáltam csak némán itattam az egereket. A férfi abban a pillanatban leguggolt elém és pulóverének ujjával kitörölte a szememben egyre csak gyűlő könnycseppeket. Immár nem csak foltokban láttam. Tudtam ki áll velem szemben.

-Maga meg mit akar?-néztem fel az emberre hunyorogva, akit nem sokkal előbb egy bokorban pillantottam meg. Az éppen előbújó nap sugarai sütöttek a szemembe. A fénynek köszönhetően, nem maradt szárazon a szemem. -Ha le akarja fotózni Zayn Malik ex barátnőjét, akit az imént hagyott el, hát tessék. Itt vagyok. -felemeltem a kezem megadva magam és vártam, hogy a lesi fotós megragadja a fényképezőjét és csinálja a képeket, de nem mozdult. Összefonta karjait maga előtt és unottan rám meresztette a szemeit.

-Ennyi? Ezt nem mondhatja komolyan, hogy feladja! Harcolt egyáltalán? Megtett mindent, ami magától telt?- felém nyújtotta a kezét. Megragadtam, majd felrántott a földről.

-Igen. Mindent megtettem, harcoltam érte, vártam rá hónapokat...

-Harcolt Zayn-ért? Ugyan már! Harcoljon az édesanyja ellen! Harcoljon a nővérével szemben, hogy megértsék, hogy mennyit jelent az ön számára ez a fiú! Ugye nem gondolta volna, hogy Zayn ilyen? Ilyen, hogy inkább azt nézi, mi önnek a jó és nem saját magát veszi először figyelembe? Zayn-t már régóta figyelem, és én sem gondoltam volna, hogy ennyi érzelem tud szorulni ebbe a fiúba. Mindenki azt gondolná, hogy ő a macsó, kemény fiú ebből a bandából, akinek soha nem lesz egy tartós kapcsolata sem, mert állandóan váltogatja a nőket. Volt már pár kalandja ön előtt, volt már pár barátnője is, amit maga is nyomon követhetett akár az újságban akár az interneten vagy a tv-ben. De senki, se én, se más nem látta még Zayn-t ennyire másnak! Ön miatt változott meg! Maga miatt lett újra önmaga! És most elhagyta Zayn mert valaki maguk közé állt. Mert valaki azt mondta, önök nem illenek össze. Mert Zayn elkövetett valamit, de senki sem tudja, hogy mit. De érdekel egyáltalán valakit? Ezért hagyja veszni ezt a kincset? A kincset, amit nevezhetnék úgy is, hogy igaz szerelem? Ha most hagyja, hogy Zayn elmenjen, soha többet nem fog vissza jönni, soha többet nem lesznek egymás közelében és akkor ennyi. Vége lesz az egésznek. Ezt szeretné?-kisebb monológja közben vadul artikulált és mutogatott, hátha így jobban sikerül felfognom a helyzet nehézségét. Az utolsó mondat közben megragadta a vállam és rángatni kezdett. Először is szerettem volna megkérdezni tőle, hogy honnan tud mind azokról a dolgokról, hogy Loreen és Maggie nem jön ki jól Zayn-nel? Honnan tud Zayn titkos dolgáról? Honnan tud egyáltalán arról, hogy én vagyok, illetve csak voltam Zayn barátnője? Annyi mindent tudott, amit én is, mégis neki sikerült jobb rálátást találnia a dolgokra. Minden egyes dologban igaza volt.

-Nem. -nyögtem ki végre a helyes választ, amit ez a kissé pocakos és borostás férfi és hallani akart.

-Na tessék! Vegye kezébe a dolgokat! Már akkor meg kellett volna tegye, amikor beleszeretett Zayn-be. Ő elmondta már az érzéseit, most maga jön. Ha nem megy most utána, azt fogja hinni Zayn, hogy beletörődött, ugyanúgy próbálja elfelejteni őt mint ő magát. Ezt akarja? Hogy Zayn soha többet ne keresse magát? Hogy megszűnjön maguk között minden kapcsolat? Higgye el, Zayn akárkit megkaphat, akármikor...Ez nála nem kérdés.

-Nem!- felkiáltottam ijedtemben. Ez még viccnek is rossz, belegondolni pedig egyszerűen borzalmas, hogy esetleg Zayn mással legyen. El nem tudnám képzelni ezt azután, hogy miután mi egyszer már együtt voltunk, tudna így érezni más iránt is. Mert én képtelen lennék rá.

Miközben a beszélgetésünk zajlott a ház felé sétáltunk.

-Akkor rendeljen egy repülő jegyet és menjen utána! -megveregette a hátam és talán sikerült belém vernie egy kicsivel több eltökéltséget.

-Rendben!-indultam meg befele a házba, de a küszöböt átlépve megtorpantam. -És köszönöm...-ekkor jöttem csak rá, hogy nem is tudom ki az, akinek köszönhetem, hogy immár nem a földön ülve sírdogálok.

-George.

-Köszönöm George!- halvány mosolyt villantottam felé, majd erősen megdörzsöltem az arcom, mert éreztem, hogy húzódik a bőr a szinte ráfagyott könnyektől.

-Elnézést...ez egy egyszeri és kihagyhatatlan alkalom lenne. Örökké furdalna a lelkiismeret, ha nem kérdezném meg. Nem készíthetnék pár fotót a házról? Tudja ezért egy csomót fizetnének nekem...-kezdte el magyarázni. Nem tudtam és nem is tudom, hogy a fiúk mit fognak szólni hozzá ha meglátják egy újságban a szobáikról készült képeket, de úgy éreztem ennyivel tartozok ennyivel.

Bólintottam, majd félreálltam és beengedtem magam mellett ezt a bizonyos George-ot. Ahogy belépett a házba, már kattogtatta a fényképezőjét. Elindult a konyha és a nappali felé, én pedig felmentem az emeletre. Testem kezdett kiolvadni miközben kettesével szedtem felfele a lépcsőfokokat. Berontottam Zayn szobájába és azonnal a mobilom után kezdtem kutakodni. Mivel nem találtam meg sem az ágyban, sem az éjjeli szekrényen, tudtam, hogy csak egy helyen lehet. Az ágy alatt. Egy légycsapó segítségével kikínlódtam azt, majd leültem az ágyra és tárcsázni kezdtem. Nem én lettem volna, ha nem próbálom meg. Először Zayn számát ütöttem be. Tudtam, de azért egy próbát megért. Ki volt kapcsolva. Másodszorra már azt a számot hívtam, amit eredetileg is akartam.

Három csöngés után, már fel is vette a telefont.

-Doniya?-kérdeztem azonnal.

-Igen, én vagyok. Ki az?

-Vivienne vagyok. Szükségem van rád! Kérlek segíts!- azonnal a lényegre tértem, hisz nem volt időm késlekedni. 

-Hol vagy most?-kérdezte türelmetlenül. Hallottam a hangján, hogy megijedt.

-Zayn-nél.

-Tíz perc és ott vagyok!-kinyomta a telefont e rövid beszélgetés után és bár csak lelki szemeim előtt láttam, tudtam, hogy akár hol is van, felém veszi az irányt és tényleg siet, mert aggódik miattam. Először, mikor azt hittem Doniya-ra, hogy Zayn barátnője, akkor nem kedveltem, persze csak a féltékenység miatt. De amikor tisztázódtak a dolgok, már semmi bajom nem volt vele, sőt nagyon megszerettem. Igaz, hogy keveset találkozunk, szinte soha, de tudom, hogy akármikor szükségem van rá, azonnal jön.

Míg Doniya-ra vártam, gondoltam rendbe szedem magam, hogy ne akkor kelljen ezzel foglalkoznom mikor megérkezik. Tehát gyorsan előkotorásztam azt a ruhát, amit előző nap viseltem, majd elindultam a fürdőbe. A lehető leggyorsabban lezuhanyoztam és megmostam a hajamat. Mindössze öt perc alatt végeztem, ami nálam rekordnak számít, hisz imádok a zuhany alatt ácsorogni,  miközben a hátamon folyik le a forró víz. Félig meddig megszárítottam a hajamat, hogy azért ne fázzon meg a fejbőröm kint a hidegben, bár ez volt az utolsó ami akkor érdekelt. 

Ahogy kijöttem a fürdőből megágyaztam, majd indultam volna le a lépcsőn Doniya-ba ütköztem. Szó szerint. 

Újra könnyek szöktek a szemembe attól a tudattól, hogy van valaki akire tényleg számíthatok, aki jön ha baj van. Ezen kívül újra eszembe jutott ami történt. Eszembe jutott? Hazudok. Ki se ment a fejemből. 

Lesétáltunk a nappaliba ahol leültünk a kanapéra egymással szemben és elmeséltem neki mindent a legeslegelejétől, onnan, hogy Loreen nem kedveli Zayn-t, keresztül Maggie-n, teljesen George-ig. A levelet sem hagytam ki és azt is megemlítettem, hogy előbb el kellett volna mondjam, mit érzek. Zayn nővére csak tátott szájjal hallgatta a szívszorító történetünket. 

-Az öcsém hülye. Komolyan megfutamodott? Nem hiszem el, hogy csak úgy elment.-rázta a fejét hitetlenül, miközben a Zayn által írt levelet szorongatta, amit még a szobába zsebre raktam, majd odaadtam Doniya-nak, hogy olvassa el. 

-Pedig így történ. Azt hittem a szívem szakad meg, amikor beszállt az autóba, az pedig elhatott a szemem láttára.- magyaráztam feleslegesen, pedig szerintem Doniya is pontosan megértette mit éreztem akkor. 

-Igaza van ennek a fickónak, Viv! Utána kell menj, hogy tudja, hogy annyira szereted, hogy képes vagy őt választani a családod helyett. Ha a családod nem tudja elfogadni a fiút akit szeretsz, akkor sajnálom, de azt kell, hogy mondjam, nem igazi család. El kéne fogadniuk azt, hogy boldog vagy és nem kéne fontosnak lennie a szemükben, hogy kivel. Zayn-nek voltak, vannak és talán még lesznek is rossz húzásai, de ő nem rossz ember. És soha nem tudná bántani azt, aki fontos számára. –csak rám kellett néznie és már tudta mennyire egyet értek vele. –Ne mondj semmit. Figyelj! Te most haza mész, bepakolsz egy bőröndbe és elmész a központi buszmegállóba! Én megrendelem neked a repülőjegyet és elküldöm sms-ben az aktiváló kódot, amivel kiválthatod a reptéren.-felállt és már indult is az ajtó felé. Én kötelességtudóan bólintottam. Úgy éreztem magam, mintha valami bevetésre készülnék. Már csak egy fedőnév hiányzott volna. 

Az ajtóban elváltunk. Ő szaladt elintézni a jegyet én pedig szaladtam haza pakolni. Megtettem a két ház között lévő pár métert, majd nagy levegőt véve berontottam a házba. Az ajtó nem meglepő módon nyitva volt. Átgázoltam a nappalin ahol a családom ült.

-Végre! Már azt hittük valami bajod esett!-kiabált fel a nővérem. Ha azt hitték bajom esett, miért nem kerestek? Miért nem volt semmi jele annak, hogy hiányoltak volna? Nem értem én ezt az egészet már. Nagyokat lépve haladtam a szobám felé, szinte meg se hallottam amikor utánam kiabáltak. Belülről magamra zártam az ajtót és a szekrény tetejéről az ágyamra vágtam egy közepes méretű lila színű bőröndöt. Kitártam a szekrényem ajtaját és polcról polcra haladva kisöpörtem a tartalmát majd a bőröndbe szórtam. Fogalmam sem volt meddig leszek távol, és arról sem, hogy milyen lehet az idő Olaszországban. Áthúztam egy másik farmert egy másik felsővel, mivel csak nem mehettem emberek közé ugyan abban a ruhában amiben egy nappal azelőtt is voltam. Mikor a bőröndöm már „csordultig” megtelt, lecsuktam a fedelét és rajta ugrálva próbáltam összecipzározni több kevesebb sikerrel. A bőrönd már csukva állt készen az útra, de nekem még egy dolog hátra volt. Az íróasztalom felé vettem céltudatosan az irányt, kihúztam a fiókját és villámgyorsasággal kutatni kezdtem benne. Még mindig áldom az Istent amiért olyannak teremtett, aki képes rendet tartani maga körül. Gyorsan megtaláltam amit kerestem. Egy nagy méretű boríték tele papírokkal. Ez nem más volt mint a Harvardra a jelentkezési lapom, a kidolgozott projecttel. Még nyáron megírtam és megcsináltam, de elraktam a fiók legaljára, mert úgy voltam vele, hogy írok egy sokkal jobbat, mindent sokkal jobban kidolgozok, ugyan is csak januárban került volna sor arra, hogy fel is adjam. Bőven lett még volna időm arra, hogy még egyet kidolgozzak, de most, hogy így alakultak a dolgok, hogy muszáj elutaznom és senki sem tudja mikor jövök vissza-ha egyáltalán visszajövök- még én magam sem, így úgy döntöttem feladom. Előre megalapozom magamnak a jövőt, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy tervezem őket. 

A borítékot a mellkasomhoz szorítottam és úgy cipzároztam fel a kabátomat. Kinyitottam az ablakot és a bőröndöt egy mozdulattal kihajítottam az ablakon ami berepült a virágágyásba és valószínűleg sáros lett az elolvadt hó által nedvessé tett földtől. Visszacsuktam az ablakot és úgy döntöttem én inkább az ajtón távozok. Úgy terveztem a távozásomat mint a jövetelemet. Szó nélkül és jó gyorsan. Ez sikerült is. Kiléptem az ajtón, keresztülmasíroztam ismét a nappalin, majd nagy hangzavar kíséretében becsaptam magam mögött az ajtót. Az ablakom alá siettem, megfogtam a bőröndöt a fülénél és húzni kezdtem azt magam után. Szinte futólépésben haladtam, így kicsit kimelegedve és fáradtam értem a legközelebbi buszmegállóba. Hátammal nekidőltem egy villanyoszlopnak és fokozatosan lejjebb csúszva leguggoltam. Hangosan zilálva fejemet az ég felé fordítottam. 

-Kisasszony, jól van?-kérdezte meg egy kicsit idősebb szemüveges hölgy, aki látszólag szintén egy buszra várt. Hosszú ősz haja volt amit a feje tetején egy kontyba fogott össze. Úgy nézett ki, mint egy tipikus nagymama, akit a filmekben láthatunk egy kandalló előtt meleg pulóvert kötni az unokájának karácsonyra. Közelebb lépett hozzám, hogy jobban szemügyre vegyen. Az én reakcióm pedig a következő volt: Fejemet enyhén balra döntöttem a hölgy irányába, majd hirtelen –mentésemre legyen, hogy még én sem számítottam rá- lehánytam a cipőjét. Nem éreztem, hogy rosszul vagyok. Egyszerűen csak elfáradtam a nagy sietségben. 

-Úristen! Jól van? –tette fel újra a kérdést. 

-Nagyszerűen. –sóhajtottam, miközben feltápászkodtam a földről. –Annyira sajnálom!- kotorásztam a zsebemben pár zsebkendőért, hogy letakarítsam a lehányt cipőt. 

-Ne! Ne is fáradjon, majd én!- és már takarította is le. –Nem kéne hazamennie? Nagyon rosszul néz ki. Püffedt az arca és a szeme. Az imént hányt. –állapította meg a tényt. Mintha magamtól nem jöttem volna rá…

-Mi maga? Valami orvos?

-Ami azt illeti, igen. A helyi kórházban dolgozom.

-Értem. Így már mindjárt más. Higgye el, kutya bajom.- biztosítottam meg efelől, pedig igen is volt bajom. Enyhén émelyegtem, de akkor épp nem arra gondoltam. Volt nagyobb bajom is annál. 

A busz alig pár perccel később fékezett le a megállóban. Megvettem egy jegyet egészen a központi megállóig, ugyan is ott át kellett szálljak egy olyan buszra ami elvisz egészen Londonig. Leültem az első pár ülésre, hisz nem lett volna szerencsés abban az állapotban a busz hátuljába ülni. Legszívesebben ráordítottam volna a kormánynál ülő fickóra, hogy nyomja tövig a gázpedált, de nem tettem. Nem akartam, hogy leszállítson a járműről, mert akkor gyalog tehettem volna meg a hátralévő távot. Kellemes és a kressznek megfelelő gyorsasággal hajtott közben pedig rádiót hallgatott. 

A torkom összeszorult, amikor meghallottam egy női hangot, amint azt mondja, „ Ma itt van velünk a One Direction!” Azt hittem újra sírva fakadok, de tolerálnom kellett magamat. Erősnek kellett lennem. 

-Nos fiúk!-kezdte a nő, aki fura akcentussal beszélt. –Vannak lányok a láthatáron?-a szemet lesütöttem. Hogy lehetek ennyire peches?

Louis és Liam rögtön jelezték, hogy nekik van barátnőjük, persze erről mindenki tud.

-És Zayn? Veled mi újság? Biztos voltak helyes lányok Bradfordban az iskolában. Esetleg van, aki ellopta a szívedet?-kíváncsiskodott tovább a nő. 

-Nem. –szinte éreztem, ahogy Zayn és lehunyja a szemét. Ahogy tördeli az ujját. –Nincs lány a láthatáron. –mondta ki végül. Kirázott a hideg. Libabőr futkosott a hátamon. Ki tudtam volna futni a világból. Hallottam Zayn hangján bármilyen messze is volt tőle, hogy legszívesebben azt mondaná ,,Igen, van egy lány és bármire képes lennék érte, mert szeretem!”

-Akármennyien is rajonganak ezért a fiúért, soha nem lesz normális barátnője. –nevetett össze a sofőr az egyik utassal, majd kikapcsolta a rádiót. 

Hahó! Itt vagyok! Én vagyok az! Kiabáltam, de csak magamban. Néma csendben ültem tovább azon a buszon ami által eljuthattam Londonba, onnan pedig Olaszországba ahol pár nap után-amik ebben az esetben olyan lassan telnek, akár egy év- újra találkozhattam Zayn-nel. 

37. fejezet

Eddig ez a leghosszabb rész amit írtam. :) Próbáltam nem összecsapni, többször átgondoltam a dolgokat, ellógtam egy rajzórát csak hogy megírhassam ezt. Szóval nagyon remélem, hogy tetszik. És egy apró megjegyzés még mielőtt belekezdetek. Ez valami iszonyat nyálas lett, remélem nem bánjátok. :D De többet nem szeretnék ilyet írni. xd Jó olvasást, és várom a kommenteket!

Eldöntöttem, hogy Zayn-nél alszom. Igazából meg sem kérdeztem se őt, se Loreen-t. Egyszerűen csak eldöntöttem. Zayn-nek mondjuk nem volt ellenére, Loreen pedig nem igazán érdekelt és Maggie-vel sem akartam találkozni. Tulajdon képen arra vártam, hogy ő kérjen bocsánatot. Persze ne tőlem, hanem Zayn-től. De ez nem történt meg. Vártam, hogy jöjjön, hogy kopogjon Zayn-ék ajtaján, de semmi. Lehet, hogy ő ugyan ezt várta, hogy majd én megyek és bocsánatot kérek tőle. Hát ilyen sem lesz, az egyszer biztos. Még mindig nem tudom, miért utálják egymást. Utálják? Enyhe kifejezés. Nem tudom, hogy Zayn hogy érez a nővérem iránt, de szerintem ő sem rajong érte, már csak abból kiindulva, hogy nem dobta fel az érkezése.

A Zayn-nel folytatott beszélgetésem után átmentünk hozzájuk, ahol a fiúk elég furán fogadtak.

-Viv ma itt alszik.-jelentette ki Zayn, majd ledobta magát a kanapéra és rágyújtott egy cigarettára. Azt hittem már leszokott, de ezek szerint nem. Engem nem zavar, hisz azt csinál amit akar és régen én is dohányoztam, tehát tudom, hogy milyen nehéz leszokni.

-Oda nézzenek! Egyik menet után, már a másik! Ti aztán bírjátok a tempót!-Harry sűrűn kacsingatott felénk. Szerintem ő a legperverzebb az egész bandából.

-Éljetek csak, amíg fiatalok vagytok!-az egyik daluk címével fejezte ki gondolatait Niall. Ezt úgy mondta, mintha már lenne hetven éves. Pedig nálam nem egészen két évvel idősebb.

-Mellesleg. -vonta fel a szemöldökét Louis.- Megírtátok már a leckét? Amíg nem vagytok kész, nincs vacsora! Mellesleg hétköznap itt alszik a barátnő? Hát hogy is van ez Zayn? Aztán engedélyt kértél-e apádtól?-tette csípőre tettetett komolysággal a kezét.

-Nem is voltak ma suliban.-szólt közbe Liam.

-ÉS MÉG LÓGTOK IS?-üvöltött Louis.

-Esküszöm, ti hülyék vagytok.-mosolyogva megrázta a fejét Zayn, majd kifújt egy adag füstöt. Tényleg nem tudom, hogy mikor láttam utoljára cigizni. Nagyon jól áll a szájában, de ha károsítja vele magát, akkor inkább ne akarjon jól kinézni vele. Anélkül is elég vonzó. Nyilván a stressz miatt gyújtott rá. Látszólag, már kicsit megenyhült a kinti beszélgetés óta, hisz délelőtt óta egyszer sem láttam mosolyogni.

-Mellesleg, honnan veszitek, hogy már megvolt az első alkalom?-kérdeztem miközben egy pohár innivalóval a kezemben odasétáltam Zayn-hez és az ölébe ültem.

-Ugyan már kérlek!-legyintett Harry. -Ha nem tegnap éjjel, akkor akkor amikor Zayn részeg volt és nálad aludt.

-Jogos.-bólintottam.- Éppenséggel elméletileg tegnap történt meg először, de egyikünk sem biztos benne. Nem emlékszünk. -ecseteltem a fiúknak a helyzetet. Igaz, hogy egyiküknek sincs köze a magánéletünkhöz, de elmondtam hátha valamelyikük tud valamit. Nem jártam szerencsével. Senki sem tudott semmit. Így utólag visszagondolva, elég furán viselkedtem. Túlságosan is túlreagáltam a dolgokat. Ha megtörtént, megtörtént, ha nem akkor nem. Előbb utóbb úgy is eljött volna az idő... Így kellett volna először is felfognom a dolgokat, akár csak Zayn. Túlreagáltam az egészet. Istenemre mondom, hogy hosszú idő óta először éreztem azt, hogy újra önmagam vagyok. És akkor rájöttem, hogy valószínűleg ha nem is nagyon, de megváltoztam. Újra elkezdtem aggódni, újra azon agyaltam, hogy vajon mit gondolhat most rólam Zayn. Őszintén megvallva, hiányzott is ez már egy kicsit.

A délután folyamán nem csináltunk semmit. Szó szerint, semmit. Csak ültünk egymással szemben és egymást néztünk. Zayn néha dúdolgatott, néha-néha kiszakadt belőle egy-egy hangosabb dalrészlet aminek hallatán azt hittem meghalok. Lett volna mit csinálnunk mind a kettőnknek, mert ugyebár mi játsszuk Rómeót és Júliát. Meg kellett volna tanulni a szövegünket, amit még meg sem kaptunk. Nyilván a tanárnő ma akarta a képünkbe nyomni azzal az utasítással, hogy ,,Legkésőbb jövőhét hétfőre és fejből!". Beszélnünk is kellett volna az igazgató úrral, hogy miért nem voltunk ma suliban, vagy minimum kellett volna szerezzünk egy orvosi igazolást. Ezek közül egyikkel sem rendelkezünk, tehát bukta. Majd lesz valami. Néha kell dolgokat a sorsra bízni.

Bevallom, estefelé vártam Loreen-t és Maggie-t. Arra számítottam, hogy jönnek és bocsánatot kérnek Zayn-től. Hogy szent lesz a béke és hazarángatnak, mivel még nem vagyok nagykorú így nem aludhatok szülői beleegyezés nélkül a barátomnál. Fura dolog, de a családom mindig is szigorúan betartotta a korhatárokról szóló "törvényeket".

Már elmúlt este tíz óra, de senki sem jött értem. Ekkor már tudtam, hogy nem ők lesznek azok akik engedni fognak. Úgy éreztem magam, mintha egy csapatban lennék. Abban a csapatban, aki Zayn-t támogatja, aki Zayn-nek drukkol, neki ad igazat. Tulajdon képen ez így is volt, csak nem versenyre ment az egész, mint egy focimeccsen.

Este iszonyatosan jó érzés volt úgy elaludni, hogy tudatomnál vagyok és úgy, hogy az mellett fekszek akit mindennél jobban szeretek. Bár már december volt, Zayn nem vett fel pólót, így csupasz mellkasára hajtottam a fejemet. Sokszor láttam már filmekben, hogy így alszanak a szerelmes párok, és végre én is kipróbálhattam. Semmi sem adja vissza az érzést, amit akkor éreztem.

***

 ,,Nincs annál szebb reggel mikor amellett ébredhetsz akit a világon mindennél jobban szeretsz." Bár elmondhattam volna ezt, mikor reggel kinyitottam a szemem, de sajnálatos módon, az ágyban csak én feküdtem. Benéztem a paplan alá is, hátha megpillantom ott Zayn-t, de meg kellett győződjek afelől, hogy tényleg nincs mellettem. Mivel az nap kénytelenek voltunk már suliba menni, időben keltünk, illetve keltem.

Felültem az ágyban és körülnéztem a szobában. Még így sem láttam sehol Zayn-t, így úgy döntöttem megkeresem. Amint kikeltem az ágyból, a felőlem lévő éjjeli szekrényen egy kézzel írott levelet pillantottam meg.

Semmit nem sejtve nyitottam ki a levelet, amiről azt hittem, talán egy kedves kis üzenet Zayn-től az anyukájának, csak még nem adta fel a postán. De amikor elkezdtem olvasni, rájöttem, hogy nekem van címezve, és miért küldene Zayn levelet az anyukájának, amikor bármikor meglátogathatja?

Jó reggelt Vivienne!

Bár nem tudom, hogy ez után a levél után mennyire lesz jó a reggeled, napod, további életed. Nagyon nehéz ezt most leírnom, de ezzel együtt élnem még inkább. Tudnod kell, hogy nekem ez legalább olyan nehéz lesz mint neked. Sok ember hiszi azt, hogy egy kapcsolatban a lány jobban szereti a fiút. Azt hiszem most pont fordítva van, bár nem tudom ezt mennyire éreztetem veled. Próbálok minden tőlem telhetőt megtenni.

Mióta híres lettem, teljesen megváltozott körülöttem minden és mindenki. Nem gondoltam volna, hogy valaha találok ezek után egy olyan lányt, aki azért szeret aki vagyok, és nem azért mert hírességnek számítok, nem azért ahogy kinézet és nem is azért mert meggazdagodtam. Nem gondoltam volna, hogy találkozok egy olyan lánnyal, aki nem ugrik a nyakamba -sőt talán mondhatom azt, hogy még le is koptat-, aki nem kér autogramot vagy nem akar velem képet csinálni. Amikor először megláttalak a suliban, tudtam, hogy te más vagy, illetve reménykedtem benne. Elegem volt már belőle, hogy úgy kezeltek mint egy istent. Szerettem volna visszakapni a normális életemet és te segítettél benne. Melletted úgy éreztem ugyan az vagyok aki voltam. Melletted eltörpülök, melletted úgy érzem, hogy nem vagyok biztos magamban. Tele vagyok kételyekkel. Fura ezt leírni és kimondva talán még hülyébben hangzik, de ráébresztettél arra, hogy mindenkinek lehetnek kételyei, még nekem is. Normál esetben a szerelemből az ember azt tanulja meg, hogy legyen biztos önmagában. Ebből is látszik, hogy a mi szerelmünk nem átlagos.

Még sohasem éreztem így és csak filmekben láttam ezt. Még csak el sem hittem, hogy megtörténhet. És most itt vagyok, saját magam vagyok rá az élő példa, a bizonyíték, hogy létezik. A szerelem első látásra elmélet.

Akartam egy átlagos kapcsolatot, egy átlagos lányt aki bármi történjék is, nem hagy el és mindig velem marad.

Mindenem meg volt a te személyesben amit akartam és most még is úgy hozta a sors, hogy nekem kell elhagyjalak téged. Tudom, hogy az első gondolat ami átfut az agyadon, hogy miattad, mert tettél valamit. AZ ÉV VILÁGON SEMMIT SEM TETTÉL, ÉRTSD MEG! Velem van a baj. Hülye vagyok és hülye voltam, nem fogok megjavulni. Elkövettem valamit, amit ha lehetne elfelejtenék vagy visszapörgetném az időt és nem csinálnám meg, de sajnos ezt nem tehetem meg. Előbb az eszemet kellett volna használnom és csak utána cselekednem. Nem tudok így sem Loreen szemébe nézni, sem Maggie-ébe. Most biztosan azt kérdezed, hogy mi történt köztünk, mit követtem el. Nem mondhatom el, nem tudom elmondani. Képtelen lennék látni azután az arcod, hogy felvilágosítottalak a történekről. Nem akarok és nem is tudnék a közelükben élni ezek után úgy, hogy szinte elkerülhetetlen a minden napos találkozás. Ezért is megyek el. Attól tartok ha maradnék, választani kényszerülnél és engem választanál, amit talán évekkel később megbánnál.

Csak még egyszer, hogy megértsd: Nem veled van a gond! Még mindig ugyan úgy szeretlek, ahogy eddig, ha nem jobban. Nagyon fura lesz nélküled, nem lesz mit várjak majd egy napon amikor felkelek, nem kapok több szívből jövő, boldogsággal eltöltő ölelést sem csókot.

Kiiratkoztam az iskolából és továbbra is az énekléssel fogok foglalkozni. Franciaországban lesz a legközelebbi koncertünk. A szerelem városában...még nehezebb lesz ezzel a tudattal elmenni, hogy pont Párizsba megyek és te nem leszel velem. Soha senkinek nem beszéltem az érzéseimről, de te még erre is rá tudtál venni. A legrosszabb ebben a dologban, hogy mind végig szerettük egymást, de három hónap kellett hozzá, hogy tudassuk egymással.

Szeretlek!

UI: Ebben az elcseszett világban te vagy az egyetlen jó dolog.

Már a második mondatnál éreztem. Éreztem, hogy ezzel a levéllel semmi sincs rendben. Görnyedt háttal magamba roskadva ültem az ágyon és újra és újra elolvastam a könnyeimtől elázott búcsú levelet. Még mindig patakokban folytak a könnyeim és áztatták arcomat. Soha nem olvastam még ilyen őszinte levelet, főleg nem olyat ami nekem volt címezve. Ordítani tudtam volna, lerombolni az egész házat, de képtelen voltam még csak megmozdulni is. Talán azt hittem, hogy majd vissza jön Zayn és azt mondja, hogy ez csak a fiúk egy hülye vicce volt és ebből semmi sem igaz. Csak reménykedni tudtam benne, persze semmi ilyesmi nem történt. Egyik percről a másikra hangos nyűglődések hagyták el a számat. Ez és a könnyek jelezték, hogy tényleg nagyon fáj. Úgy éreztem a mellkasomon tátong egy teljesen üres űr, ami soha többé nem fog megtelni újra.

,,A legrosszabb ebben a dologban, hogy mind végig szerettük egymást, de három hónap kellett hozzá, hogy tudassuk egymással." Hogy ez mennyire igaz! Azt írta Zayn, hogy ne okoljam magam, de ez utána  mondat után ez lehetetlen. Ha már megmondtam volna neki rögtön miután én is rájöttem mit is érzek, akkor talán nem  kellett volna olvasnom ezt a levelet. A szívem megszakadt, ahogy rájöttem, hogy tényleg csak egyetlen egy napot jártunk és már is ez lett a vége. Soha nem éreztem még ekkora fájdalmat és soha nem gondoltam volna, hogy így fájhat ha elvesztünk valakit.

Kívülről láttam magam. Az ágyon feküdtem immár az oldalamra dőlve, elvörösödött fejjel, összeszorított fogakkal, hogy ne jöjjön ki hang a torkomon. Karjaimat összefontam magam előtt és előre hátra hintáztam az ágyban. Állítom, hogy még mindig ott feküdnék, abban a házban, ami nem is az enyém, ha nem hallottam volna kintről egy ajtócsapódást.

Nem kellett több, mintha elvágták volna. Hirtelen elapadtak a könnycsatornáim, kidugult az orrom és a fülem. Olyan lehettem mint egy oroszlán, aki felriadt egy álmából, mert megérezte a felé közeledő vacsorája szagát.

Szinte egy mozdulattal felálltam az ágyról. Se szó se beszéd, egy rövid ujjú pólóba és egy rövidnadrágban szaladtam ki a szobából, végig a folyosón, majd le a lépcsőn. Szerencsére a lépcsővel szemben rögtön ott volt a bejárati ajtó, így nem kellett plusz utat megtennem, hogy kijussak a házból. Éreztem ahogy az ereimben meghűl a vér ahogy a jéghideg betonra léptem mezit láb.

-Zayn, ne!-üvöltöttem torkom szakadtából ahogy megláttam őt, miközben annak a kisbusz csomagtartójába pakolt, amivel a buliba is mentünk. Átgázoltam a fagyos gyepen, amire szerintem az éjjel hullott is egy pár milliméter hó. Úgy szaladtam akárcsak a Twilight második részének a végén Bella, hogy megmentse Edward-ot. Lassított felvételben úgy nézhetett ki, hogy lábaimat hátul magasra felcsaptam, hajam lobogott a szélben, arcom pedig csillogott a rászáradt folyékony érzelemtől. Mikor meghallottam egy kattanást és egy vakuvillanást fejem oldalra kaptam, majd elkerekedett szemekkel figyeltem, ahogy egy paparazzi fényképezőgépének a lencséje kandikál ki az utca túloldalán lévő bokorból. Az érdekelt a legkevésbé, hogy ki kap minket lencsevégre.

-Ne! -fékeztem le előtte és duzzadt szemeimmel ránéztem.- Ne menj még el! Ne menj, csak ölelj!-karjaiba fúrtam magam és szorosan átöleltem a derekát. Kész voltam arra, hogy leamputálják a kezem. Ha Zayn szabadulni akart volna, ez lett volna az egyetlen megoldás. -Ne hagyj itt!- még szorosabban öleltem és éreztem ahogy a tüdejéből kipréselődik a levegő. Arcomat mellkasába fúrtam. -Nem búcsúztam el, még nem készültem fel!-pólóját áztattam a könnyeimmel. A külvilágból semmit nem érzékeltem, csak Zayn szívdobogására koncentráltam. -Nem érdekel semmi és senki! Kérlek! -könyörögtem.-Ne menj el!- Zayn eltolt magától, így láthattam arcát, amiről tükröződött a világfájdalom. Arcomat két keze közé vette és  hüvelykujjával kitörölte szememből az éppen akkor összegyűlő könnyeket, de azok nem szűntek meg folyni.

Egy hirtelen mozdulat által újra közel kerültem hozzá, de ezúttal ő húzott magához. Egyik kezét a csípőmre tette, másikat pedig az arcomon pihentette, miközben hosszasan száját az ajkaimra tapasztotta. Keze az arcomról fokozatosan a vállamra csúszott, onnan pedig végig siklott a karomon, majd ujjait a kézfejemre kulcsolta és erőteljesen megszorította. Ahogy ajkaink elváltak, Zayn vett mély levegőt, majd kifújta.

-Sajnálom. Szeretlek!-ennyit mondott. Ezek voltak az utolsó szavai hozzám. Ellépett mellőlem és beszállt az autóba. Fogalmam sincs melyik fiú -de legszívesebben elátkoztam volna- indította a kocsit és rátaposott a gázra. Én pedig ott álltam az út szélén rövid ujjúban és rövidnadrágban, könnybe lábadt szemekkel magam elé meredve a bokorban még mindig a fényképezőjét kattogtató paparazzival. Térdeim megremegtek, majd a betonra csuklottak. Ráültem a sarkamra és arcomat a tenyerembe temetve hallgattam az autó távolodását jelző egyre halkabb motorzúgást. 

36. fejezet

Kész az új rész! :) Remélem tetszik, ez ismét Viv szemszögéből van írva. :) Ha valami nem világos kérdezzetek és válaszolok, persze csak ha azzal nem árulok el sok mindent a továbbiakból! :)<3 (mellesleg hamarosan meg lesz az 50.000 látogató és a 80 feliratkozó :') imádlak titeket! és ma eddig 1100 oldalmegjelenítésem volt és az új részt csak most teszem közzé!)
Valamint! Csatlakozzatok a facebook csoporthoz!
https://www.facebook.com/groups/252045861587828/
Amint láthattátok a blog címe is megváltozott. (aki nem beszél angolul: a blog címe magyarul: Se veled, se nélküled. :) )
Bocsi, hogy össze vissza írkálok, de nem vagyok ma formában. :'D
Jó olvasást<3

Nagyon örültem a nővérem érkezésének. Nem is tudom megmondani, hogy mikor láttam utoljára. Újságíró egy nagymenő las vegas-i cégnél. Jól fizetnek neki, így el tudja tartani a közel egy éves kislányát és magát. Maggie nem rég múlt huszonhárom éves. A férje, akitől a gyerek született, pár hónapja meghalt, amikor egy építkezésen agyonnyomta jó pár tonnányi betontörmelék. Soha nem gondolkodtam azon, hogy hogyan fogok meghalni, de ha meg kell halljak akkor az egy kandalló előtt történjen, miközben egy macskát simogatok Zayn-nel az oldalamon. Szemmel láthatóan Loreen-t is annyira feldobta az, hogy újra találkozhat a lányával, hogy meginvitálta Zayn-t vacsorára, aminek persze nagyon örültem csak furcsa volt számomra, hisz legjobb értesülésem szerint, utálja Zayn-t. És úgy hiszem, hogy ez az érzés kölcsönös. Zayn elfogadta a meghívást, bár szerintem szívesebben töltené az estét máshol és nem Maggie-vel, Loreen-nel és velem. Zayn arcának a színe elütött a megszokottól amikor Mag belépett az ajtón. Fogalmam se volt, hogy miért ilyen az arckifejezése. Mikor Maggie meglátta Zayn-t, a kezéből kezdett kicsúszni a gyerek, ezért gyorsan kikaptam a karjából.

-TE???-üvöltötte torka szakadtából, én pedig úgy éreztem, hogy ekkor megremegnek a ház falai és visszhangzik az egész föld ettől az egy szótól. Láttam Mag homlokán kidagadó ereket és az ökölbe szorult kezét. Ekkor esett csak le, hogy ők valahonnan ismerik egymást.

-Ó Mag! Ő a barátom, Zayn. Biztosan hallottál már róla!-mosolyogtam rá kedvesen, majd visszasétálva Zayn-hez, nyomtam ajkaira egy csókot. Egyikőjük sem figyelt igazán rám, inkább egymást pásztázták. Loreen a konyha pultnak dőlve, kezét maga előtt összefonva egy elégedett mosolyt az arcára festve nézte az eseményeket. Még mindig nem értettem mi ez az egész, de szerettem volna minél hamarabb választ kapni. Izzott a levegő a helyiségben. Szerintem én voltam az egyedüli, aki az egészből az égegyadta világon semmit sem értett. Lehet, hogy ismerik egymást? Zayn biztosan járt már Las Vegas-ban. De mi történt? Miért néznek így egymásra? Millió kérdésem lett volna a számukra.

-Mi az Zayn? Elvitte a cica a nyelvedet?-vonta fel a szemöldökét Loreen.

-Anya! -üvöltötte Mag. Hirtelen mindkettejüknek lett mondanivalójuk.-Mit keres ez itt? Miért van itt? Tüntesd el!-láttam, hogy a könnyeivel küszködik.-A lányom közelébe ne merj menni!- a szemeit le sem vette Zaynről. Minden mozdulatsorát követte, ami annyiból állt, hogy egyet hátralépett. Maggie kikapta a kezemből a kislányát.

-Mi ez az egész? Mi folyik itt?-tártam szét az immár üres karom. Fejem ide oda kapkodtam köztük. Zayn, mintha karót nyelt volna. Arca sápadt volt, verte a víz és nagyokat nyelt.

Maggie felnevetett.

-Ó értem! Hát a hősszerelmes nem avatott be az életébe? Vivienne, ne hogy azt mondd, hogy azért álltál össze ezzel a senkiházival, mert híres! Nem szerethetsz egy effélét! Nem érdemel meg téged egy ilyen ember, te pedig valaki sokkal jobbat érdemelsz! Nem teheted meg, hogy...-lélegzet visszafojtva hallgattam ahogy a nővérem Zayn ócsárolásába kezd bele, hol ott szerintem nincs indítéka rá. Még csak az első pár mondatnál tartott, de olyan szinten megviselt, hogy bántja a fiút, akit szeretek, hogy azt hittem fejjel neki megyek és megráncigálom a hajánál fogva. Nem olyan testvérek voltunk mi, akik verekedtek és minden apróságon összevesztek. Mindig meg tudtuk egyezni, mindig engedett valamelyikünk. És komolyan mondom, egyszer sem szóltuk le egymást, nem használtunk egymásra csúnya szavakat. Még a suliban is megvédtük egymást.

Ez a gondolat, hogy képes lennék megütni, letaglózott. Mostanában elég agresszív vagyok, nemdebár?

-Na álljon meg a menet! Mit akarsz most ezzel? Alig lépsz be a házba és már is leteremted két szóval. Miért? Ártott ő neked? Egyáltalán nem azért vagyok vele, mert híres! Nem is érdekel, hogy híres! Leszarom. És mi az, hogy hogy szerethetek egy ilyen embert? Arra gondoltál, hogy egy ilyen nagyszerű embert, aki elérte azt a célt, amit kitűzött magának? Egy olyan embert aki még a légynek sem ártana? Akinek fergeteg a humora, nagy szíve van, rengetek igaz barátja, eszméletlen hangja, rohadt jól áll neki a borosta és valami fenomenális élményt nyúlt az ágyban? -a mondatom utolsó felénél mindenki szeme kikerekedett. Loreen majdnem feldobta a talpát. Bár nem tudtam, hogy ez így van-e, mert nem emlékeztem az éjszakából semmire, váltig merem állítani, hogy igaz amit mondtam.- Aki így képes szeretni engem? Nem tudom miről beszélsz. Hogy nem lehet őt szeretni? Egyszerűen nem tudom szavakba önteni, hogy mit érzek iránta! Már nem tudom mióta várok egy ilyen emberre. Rá! Ő tökéletes számomra és egyáltalán nem érdekel, hogy mi a véleményed róla és a kapcsolatunkról.- pár lépéssel Zayn mellé sétáltam és ujjaimat a kézfejére kulcsoltam. Most minden szempár rám szegeződött. Sajnáltam Blair-t, a Maggie kezében lévő alig egy éves kislányt. Igaz, hogy valószínűleg az egészből semmit sem értett, csúnya szavak sem hangzottak el, még csak verekedés sem történt, de ez a feszültség ami immár mind a négyünk közé letelepedett, kétségbeejtő volt.

-Nem fogok ezzel a személlyel egy levegőt szívni.-szemét lesütve jelentette ki az előbb említett mondatot.

-Rendben, akkor velem sem kell egy légtérben lenned.-megragadtam Zayn-t a csuklójánál fogva, és Mag mellett elhaladva- vállammal alig érezhetően meglöktem a vállát- kiviharoztunk az ajtón.

Ha azt hiszitek, hogy Zayn-t nem vontam kérdőre, akkor tévedtek. Most következett még csak a hab a tortán.

-Elárulnád, hogy mi folyik itt? Miért utál? Ismeritek egyáltalán egymást?-egyik kezemet csípőre tettem, a másikkal pedig vadul mutogattam. Ha Zayn a kezem mozdulatait követte volna, biztosan elszédült volna, elvesztette volna az egyensúlyát, és dobott volna egy hátast az ajtó melletti virágágyásba. Csak maga elé bámult, mintha szellemet látott volna. Semmi, nem tudtam leolvasni az arcáról. Néha-néha a szemembe nézett, majd elkapta a tekintetét és tovább bámult.

-Szólalj már meg az istenit!-emeltem unottan égnek a tekintetem, de kicsit sem voltam nyugodt hangulatomban. Igazából, mintha szerepet cseréltünk volna Zayn-nel. Nem sokkal azelőtt a szobában, én álltam mozdulatlanul mint a cövek, én bámultam magam elé mint valami halláskárosult elmebajos, és én engedtem el a fülem mellett mindent amit Zayn mondott. Most pedig Zayn teszi ugyan ezeket.

-Nem tehetem, sajnálom.-rázta a fejét, majd előrántott a farmere zsebéből a kezét és az arcom után nyúlt.

-Nem teheted? Nem akarod vagy nem szabad? Magyarázd már el kérlek! Az egy dolog, hogy Loreen utál, mert ez a dolguk a szülőknek, hogy utálják a lányuk barátját. De hogy a nővérem, akivel egy hullámhosszon voltam teljesen idáig?! Ez már több mint lehetetlen!

-Nem tudom megtenni. Képtelen vagyok elmondani. Félek.- soha nem hittem volna, hogy ezt a szót fogom valaha is hallani egy fiú szájából, főleg nem a barátom szájából. És lám! Még is.

Meglepődöttség tükröződhetett az arcomon és nem állítom, hogy értelmes fejet vágtam, mert nem értettem mire gondol. Nyilván ezt észre is vette, így kiegészítette előző mondatát.

-Félek, hogy elveszítelek. Ha elveszítelek, nem találok még egy olyan lányt mint te, és nem is garantálom, hogy azt túlélném. Nem szeretnék kockáztatni.-már értettem mire gondol, hisz ha nekem volna egy olyan "titkom", ami ha kitudódna akkor elveszteném életem szerelmét, valószínűleg én sem mondanám el.

-Soha nem fogsz elveszíteni!-nem akartam könnyen engedni a helyzetnek, de ez tényleg megható volt. Átöleltem Zayn-t, abban reménykedve, hogy ezzel még jobban megerősítem amit ígértem. -De Zayn! Ígérd meg, hogy el fogjátok intézni ezt a dolgot! Nem szeretnék közted, és a családom között ide-oda ingázni. És választani köztetek semmi képen sem fogok!

-Megígérem.-sóhajtott, majd átkarolta a derekamat és hosszasan megcsókolt. 

35. fejezet

Megint késtem xd Bocsi. Képtelen vagyok magam időhöz kötni :'D de kárpótlásul kicsit hosszabbra írtam a részt. Lehet, hogy bizonyos részek kicsit csöpögősek és nyálasak lettek, de ilyen is kellett egy:D ÉS! Zayn szemszögéből van írva, mert így szavaztátok meg! Nem igazán szoktam szemszögeket váltogatni, úgyhogy nézzétek el nekem, ha nem olyan jó mint amilyenre számítottatok! És bocsi ha nem ilyennek képzeltétek Zayn-t :$$

A másnaposságtól, a döbbenettől és az álmomtól- miszerint egy galamb a fejemre szart és kergetni kezdtem, hogy aztán megfőzzem- nehezen tudtam abban a pillanatban gondolkodni. Felmértem, hogy mi merre hányóra. Nem vagyok valami IQ bajnok, de rögtön leesett, hogy mi is történt, ha megtörtént. Nagyon tartottam az igazságtól, de ezt hangosan nem mondtam ki. A fejemet fogva próbáltam visszaemlékezni a tegnap estére, de sikertelenül. Ennek az oka Harry. Mindig könnyebb a kisebbre fogni, de ez esetben tényleg Harry volt a hibás. Ha nem itat le, akkor valószínűleg józan maradok annak következménye pedig, hogy nem állok a szobámban szemben a barátnőmmel egy szál faszban.  Ahogy ez a mondat végig siklott az agyamon, magam elé kaptam az ágyon heverő takarót. Vivienne arca elég kétségbeesettnek tűnt és bár nem néztem tükörbe, tudtam, hogy nem csak az övén tükröződnek az érzelmek.

-Szerinted…-kezdte, de se akkor se most hallani sem akarok róla.

-Nem. Szerintem nem. –ráztam a fejem határozottan. Utálom, ha valaki –főleg ha barátnőm- határozatlannak lát.

-De mi van ha még is?-tárta szét a karját, minek következtében a teste köré csavart törülköző lejjebb csúszott. Mit ne mondjad, csúszhatott volna még…

-Nem mindegy?- vállat vontam, mire Viv szeme kikerekedett. –Úgy értem te sem vagy már szűz, gondolom gondoltál már arra, hogy én sem vagyok az. Te sem emlékszel és én sem emlékszem. Akkor miért rágódunk ezen?-elindultam a szekrényem felé, hogy ki vegyek pár tiszta ruhát. Vivienne arcáról semmit nem tudtam leolvasni. Csak állt egyhelyben és maga elé meredt. Gondoltam, hogy ezt meg kell neki még emészteni. Kivettem a szekrényből a tiszta ruhákat és bementem a fürdőbe, hogy felöltözzek ott, bár ahogy láttam Viv egyszer már végigmért miközben meztelenül álltam, de még is jobbnak láttam nem előtte felöltözni. Nem akartam, hogy ismét sokkot kapjon tőlem.

A fürdőben felöltöztem és érdekes módon -miután meggyőződtem róla hogy nincs semmiféle fekália-hétköznapi nyelven szar- a fejem tetején-,nem kellett fél órát időznöm a hajammal.

-Hé! Várj!- nyúltam Viv karja után, miután kiléptem a fürdőből. Ezúttal már fel volt öltözve és amint láttam a szobában is rendet tett. Vagy én voltam még így is lassú, hogy nem szórakoztam annyit a sérómmal mint amennyit szoktam, vagy ő volt a nagyon gyors, mert el akart húzni a helyszínről. Az utóbbira tippelnék.

Velem szembe fordult, de nem nézett a szemembe. Fejét lehajtotta, és összefonta maga előtt a karjait. -Tudnom kell! Ha esetleg nem lettünk volna részegek, magunknál lettünk volna, tudatunknál, tudtuk volna, hogy mit cselekszünk és ha...

-Zayn!-kiabált rám türelmetlenül és bosszús tekintetét az enyémbe fúrta.

-Jól vanna'. Szóval ha nem lettünk volna bebaszva, akkor talán belementél volna a dologba?-végre kinyögtem a kérdést. Tudom, tudom. Egy egyszerű kérdés, de foglalkoztat a válasz. Nagyon tartottam attól, hogy mit fog mondani Viv. És nem hiába.

-NEM!-kiabált ismét ingerülten. Nem volt valami jó kedvében. Láttam rajta, hogy a könnyeivel küszködik. Nem szokásom sírni, de most éreztem, ahogy nekem is kezd összeszorulni a torkom. A felismerés. Ez a deja vu érzés. Elmondhatatlan, hogy mennyire szar tud lenni. Főleg, ha az ember olyan helyzetben van mint én.

Közelebb húztam magamhoz és megöleltem. Nyomtam egy puszit a homlokára, ő pedig a fejét a vállamra hajtotta. Éreztem, ahogy könnyei eláztatják a pólómat. Nem szeretem ha sír, nem szeretem ha szomorú, nem szeretem ha bántják. És ha azt pont én teszem…Védem másoktól, jót akarok neki, de én magam bántom és rosszat teszek vele. Vivienne már az életem része, nem akarom elcseszni. Azt akarom, hogy az is maradjon.

-Ne!-hüvelykujjammal letöröltem könnyeit az arcáról és egy hajtincsét a füle mögé tűrtem. –Szeretlek.-súgtam a fülébe, mire felkapta a fejét és könnytől csillogó szemekkel a szemembe nézett, majd hosszasan megcsókolt. A kapcsolatunkban-igen az egy napos kapcsolatunkban- azt hiszem én mondtam ki először a szeretlek szót. Nincs ezzel gond, hisz én így érzem. Voltak kapcsolataim, amikor a lánynak egyetlen egyszer sem mondtam. Hát van ilyen. Hülye voltam. Amióta Viv-et ismerem és vele vagyok, megtanultam hogy az érzéseket nem csak kapni lehet, hanem adni is. Úgy érzem, hogy teljesen más ember lettem. Két éven keresztül elvakított a hírnév, a rajongók és a pénz. Azt hittem bármi az enyém lehet. És nocsak. Itt van Vivienne, akit vagy két hónapba telt, hogy megkapjak. Általa megtanultam, hogy az élet nem egy Garnier reklám, mi szerint "törődj magaddal." Vannak emberek akikkel többet kell foglalkozni mint saját magaddal, vannak emberek akik jobban megérdemlik a törődést. Ide tartozik a barátnőm is.

-Ó! Nocsak. Nagyon gyűröttek vagytok. Hosszú volt az éccaka'?-mikor kézen fogva leértünk a lépcsőről Harry kócos fejébe ütköztünk. A kanapén ült és újságot olvasgatott. Felém kacsintgatott. Az ebédlő asztalnál ülő Louis és Niall is felnevetett, miközben egy-egy kanál müzlit tömtek a szájukba. Vettem én a célzást, de ebben a helyzetben, tudván, hogy Viv ennyire kiborult, nem volt akkora poén.

-Harry, bazdmeg. Szó szerint.-néztem szúrós pillantásokat lövellve felé, mire ő befejezte a kacsintgatást és immár kérdő pillantásokat vetett felénk.

-Átmegyünk Vivi-ékhez, majd jövök vagy jövünk.-intettem, majd megragadtam a barátnőm csuklóját és az ajtó felé vezettem, mintha nem tudná, hogy az merre lenne.

-Már megint egy kis huncutságra kerül sor. Nem volt elég az éjjel? Ezek a fiatalok...-rosszallóan rázta a fejét.

Nem jutottunk messzire, mivel ahogy kitártam Viv előtt az ajtót, az elborult fejű, összefont karú Paullal találtuk magunkat szemben.

-A-a!-rázta meg a fejét, amiből rögtön tudtam mi következik. Félreálltunk az ajtóból, hogy beengedjünk. Mondjuk ha nem állunk félre akkor is bejön, úgyhogy teljesen mindegy volt, hogy hogy cselekszünk. Becsukta maga mögött az ajtót, és úgy terelgetett maga előtt minket, mint a birkapásztor a birkáit.

-Jól van!-csapta össze a tenyerét a nappali közepén állva. Louis és Niall még mindig az asztalnál ültek, Liam egy fotelben foglalt helyet, Harry pedig tovább olvasta volna az újságot, ha Paul nem kapja ki a kezéből.

Megfordult a tengelye körül és egyenesen ránk nézett. Mintha ránk akarta volna vetni magát. Komolyan beijedtem.

-Szóval te lennél az új barátnő.-dörzsölgette az állát és lassú léptekkel felénk haladt.

-Igen, én lennék. Legalább is valami olyasmi.-közelebb lépett Paulhoz, hogy kezet rázzon vele. Második apánk kicsit meghökkent. Elkerekedett szemekkel nyújtotta oda jobb kezét Viv-nek.

-Nos. Úgy tűnik, kifogtál egy normális lányt. Aztán megbecsülni!-veregetett vállba.-Térjünk a tárgyra.-kezdte teljesen normális hangnemben, majd helyet foglalt Harry mellett a kanapén. -Normálisak vagytok?-itt már torka szakadtából üvöltött. -Elmentek bulizni amikor most lett vége ennek a mizériának? A sárga földik isszátok magatokat? Hogy a francba képzelitek ezt? Vedelésre gyűjtitek a pénzt, vagy mi az isten? Térjetek már magatokhoz! Leálltatok egy kis ideig a bulizással, erre mire ébredek ma reggel? Ti vagytok az újság címlapján. Normál esetben ezzel nem lenne semmi baj, csak hogy pálinkás pohárral a kezetekben pózoltok, és állítólag azt nyilatkoztátok, hogy a bandának vége!

-Nem is látom a címlapon magunkat...-Harry idő közben az újságért nyúlt, és azt kezdte vizsgálgatni.

Paul lekevert neki egy taslit.

-NEM ERRŐL AZ ÚJSÁGRÓL VAN SZÓ TE IDIÓTA! Mit keresne a Playboyban a ti képetek? Istenem Harry. Kijózanodtál már? Térjetek észhez! Ez nem népszerűsíti a bandát! Zayn azt hittem már vége a piás korszakodnak. Mi történt veled? Küldjelek elvonóra? Az jobb lesz? Megáll az eszem.-csóválta a fejét és hátradőlt ültében. Azt csináltuk, amit ilyenkor szoktunk. Csak bámultunk magunk elé csendben. Az anno' a suliban is bevált, amikor a tanár osztott minket. Paul lehiggad, mi pedig ellóghatunk vagy csinálhatjuk tovább azt, amit elkezdtünk. Mindig bejön.

-Bocs, Paul. Nekünk mennünk kéne. -megtörtem a csendet, ami azzal egyenlő, hogy az életemmel játszottam. Szinte láttam a homlokán kidagadó ereket. Csak intett egyet, és mi már ki is slisszoltunk a nappaliból. Miközben ismét a bejárati ajtó felé haladtunk, azon gondolkodtam, hogy Viv nem rekedt-e be, mivel már egy jó ideje nem szólalt meg.

-Jól vagy?-kérdeztem meg tőle az ajtón kívül sápadt arcát látván.

-Igen. Csak fogalmam sincs mit fog ehhez az egészhez szólni Loreen. Már eleve nem kedvel téged, mi lesz ha megtudja, hogy részeg voltam, suliba se mentem?! Ki fog nyírni! És van egy olyan érzésem, hogy te sem fogsz kimaradni ebből.-magyarázta kétségbeesetten.

-Nyugi már! Meg kell hogy értse, te is egy kamasz vagy. Veled is megeshet. Max. kiabál egy sort. Azt pedig mind ketten kibírjuk. -mosolyogtam rá és ezen a napon először ő is megvillantotta a gyönyörű mosolyát amit annyira szeretek. Sokkal jobban áll neki, mint a szomorúság és a bánat.

December elseje volt és a járdák már eléggé csúsztak az éjjeli fagyban rájuk fagyott esőtől. Nem kellett hozzá sok, hogy az ember elessen.

-Balfasz.-nevettem fel amikor Viv dobott egy hátast a betonon.

-Rohadt kedves vagy.- nézett rám dühösen, majd megragadta a nadrágom szárát, mire én is feldobtam a talpam.

-Tudom.-feltápászkodtam a hideg kőről, majd felhúztam Vivienne-t is. Egyikünknek sem hiányzik egy vesemedence gyulladás.

Óvatosan nyomta le a kilincset, majd belépett a házba. Kezemet szorította és egyre beljebb merészkedett. Mikor a konyhához értünk egy hang csendült fel a síri csendben.

-Ó! Hát ti vagytok azok!- bukkant elő szinte a semmiből Viv anyja Loreen, mosolyogva. És ez tényleg mosoly volt, nem a szokásos vicsorgása.- Hogy, hogy ilyen korán? -vonta fel a szemöldökét. Talán nem voltatok iskolában?

-Az az igazság, hogy...-kezdte magyarázni Viv, de félbeszakítottam mondandóját az ő ajkaira tapadó ajkaimmal.

-De voltunk. Mind a ketten. Csak megkaptuk a Rómeó és Júlia színdarabhoz a szövegünket és elengedett a tanárnő, hogy minél előbb magoljuk be.-kimagyaráztam magunkat, hisz amiről nem tud az nem fáj és ahogy Viv is megmondta, nem tartozom a kedvencei közé, nem kellene még jobban megutálnia azért, mert a lánya miattam lógott a suliból. Vivienne csak szótlanul halványan mosolyogva állt miközben egymás kezét fogtuk. Loreen bólintott, majd mosolyogva visszament a konyhapult mögé és ide-oda kapkodva élelmiszereket dobált egy edénybe. Viv szerint főzött, hát nem tudom, hogy mennyire lehet azt főzésnek nevezni, amit ő csinált.

-Amúgy jó, hogy itt vagytok. Vacsorát főzők. Képzeld Vivienne! Maggie meglátogat minket!-vigyorgott még szélesebben, mire Viv-nek is felcsillant a szeme. Nekem persze fogalmam sem volt ki az a Maggie. Rossz emlékeim vannak ezzel a névvel kapcsolatban.

-Ki az a Maggie?-kérdeztem meg végül.

-A nővérem.-mosolygott szélesen, én pedig örültem, hogy végre arról is tudok, hogy a barátnőmnek van egy nővére.

-Honnan jön?

-Las Vegas-ból. Mellesleg Zayn! Szívesen látunk vacsoránál. -azt hittem rosszul hallok. Szerintem még félre is nyeltem a nyálamat. Az a nő szívesen látna engem vacsoránál? Itt van valami csapda. Képtelen vagyok ezt elhinni. Biztos van valami hátsó szándéka. Először ezek futottak át az agyamon.

Mire bele kezdtem volna a másik gondolatmenetbe, hogy leessen az állam attól hogy egy emlékemben szerepel a Maggie név és Las Vegas is, már késő volt. Nyílt az ajtó és egy húszas éveiben járó nő lépett be a házba, oldalán egy gyerekkel. Szó szerint köpni nyelni nem tudtam és ahogy láttam a nő sem.

-TE???-szinte kiejtette a kezéből az alig egy éves gyereket. Szerencse, hogy Viv időben odalépett, hogy elkapja. Nekem is hasonló volt a reakcióm. Ugyan az a Maggie állt előttem, akivel egy éve, vagy talán másfél éve egy las vegas-i ügyvédi irodában ültem még anno' és kisebb tárgyalás folytattunk annak a nőnek a társaságában aki nem más mint Viv anyja.