47. fejezet

Nem is tudom, mit mondjak. Sokat szenvedtünk vele és ez az eddigi leghosszabb rész a blogon. :) Utolsó előtti rész. :') Jó olvasást!

Éjszaka nem bírtam aludni, mint azt meg is jósoltam. Nem tudom,hogy a Zayn-es képzelgésem miatt,vagy pedig amiatt, hogy a nap folyamán teljesen kialudtam magam. Forgolódtam, zenét hallgattam és még elkezdtem olvasni egy könyvet is, gondolván, hogy a betűk hamar elálmosítanak,de semmi nem használt.Egyszerűen nem jött álom a szememre. Felültem az ágyon és elővettem az éjjeli szekrényem fiókjából azt a medálos karkötőt amit Zayn-től kaptam.Még egyszer alaposan végig mértem,majd feltevődött bennem az a kérdés,hogy:

a.)Miért ajándékozott meg azután, hogy konkrétan száműzött az életéből?

b.) És vajon miért pont egy Z medál került rá?

Talán ez egy jel volt a számomra, egy burkolt célzás. De vajon ő mire gondolt, amikor ezt az ajándékot szánta nekem? Amikor én választottam neki a nyakláncot, akkor csak az járt a fejemben, hogy miután elolvassa mi van bele gravírozva, biztosan nem felejt el. Talán őt is hasonló okok vezérelték? Afelől biztosíthatom, hogy őt soha az életben nem felejtem el. Nekem nem kell medál ahhoz,hogy emlékezzek rá. Ha kell, ha nem, ott motoszkál a fejemben a gondolat, hogy létezik, van.

Egy laza mozdulattal bevágtam a fiókba a medált, a karkötőt pedig a kezemre húztam, aztán rá pillantottam a telefonom kijelzőjén lévő digitális órára ami pontosan hajnali kettőt mutatott.

-Remek.-forgattam meg a szemeimet,majd egy nagy lendülettel függőlegesből vízszintesre váltottam.

Ha nem lett volna elég a naponta megfogalmazódó kérdések tömérdek mennyisége, azzal még ráraktam egy lapáttal, hogy odaadtam neki az ékszert. Vajon mit szólt hozzá? Tetszett neki? És a felirat a hátulján? Vette a célzást, hogy hova akarok kilyukadni vele?

Teljesen mindegy volt, hogy hányféleképpen cselekedhetett volna Zayn, mert biztos voltam benne, hogy elrakta az emléktárgyat egy olyan helyre ahol senki nem találja meg, nem kell vele minden nap szemeznie és így feledésbe merülhet.

Továbbra is csak feküdtem az ágyon és hallgattam a nagy semmit. Bár a szobában néma csend volt, azt is lehetett volna hallani, ha valaki leejt egy tűt a padlóra, úgy éreztem magam, mintha a világ legnagyobb bevásárló központjának kellős közepén állnék és hallgatnám az emberek ordítozását.

Nem volt semmilyen jellegzetes hangja ennek a fülsüketítő némaságnak, de számomra még is olyan csodás volt. A csendet egy kellemetlen zaj zavarta meg amit úgy hívunk: Bélrendszer. Bizony, éhes voltam. Említettem, hogy nem valami sokat ettem vacsorára és ha az ember sokáig fent marad bizony a pocakja egy idő után szólítja. Fogtam magam, belebújtam a köntösömbe és a mamuszomba, majd lekullogtam a konyhába. Épp az utolsó lépcsőfokról léptem le, mikor egyfajta kotoncolást hallottam.

Lassú, hosszú léptekkel haladtam a hang forrása felé. Mikor beléptem a konyhába, legnagyobb meglepetésemre egy ember lépett elő egy tálal a kezében. Gondolom ő is meglepődött, hogy engem látott, mert ahogy rám szegezte a tekintetét a tál kiesett a kezéből, majd a földre érve darabokra tört.

-Zayn jól vagy?- néztem rá tétovázva és a körmömet harapdálva.

-Csak leejtettem a tálat, nem történt semmi.-mondta éllel és gúnnyal a hangjában, amitől kirázott a hideg.

Leguggolt és elkezdte a tenyerébe gyűjteni az üvegszilánkokat. Nem tudtam,hogy oda menjek-e hozzá és segítsek-e neki. Nem tettem. Az ajtófélfának támaszkodva álltam és minden mozdulatsorát figyeltem. A szívem azt súgta, hogy rohanjak oda és csókoljam meg. Ezúttal legyek én a ,,férfi" és zárjam a karjaimba, ne engedjem el soha, de az eszem nem támogatta ezt az ötletet.

-Francba!-mordult fel, majd csuklóját egymás után háromszor erősen megrázta. A vércseppek a kőre és a fehér színű konyhaszekrényre csöpögtek.

Abban a pillanatban nem az eszemre hallgattam, hanem a szívemre. Oda siettem hozzá, majd térdre rogytam és kezembe véve tanulmányozni kezdtem a tenyerét.

-Jól vagy? Nagyon fáj?-árasztottam el az aggódó kérdéseimmel.

-Jól leszek,csak szedd már ki valahogy a kezemből!- meglepett, hogy nem azt mondta, hogy ,, Hagyjál békén, törődj a magad dolgával!" Pedig azt vártam. Azt hittem el fog küldeni, ellök magától ahogy azt eddig is tette. De nem. Elfogadta a segítségemet.

Kérdő és sürgető pillantásokat vetett felém, de ahogy megláttam Zayn izmos felső testét lefagytam és mozdulni sem bírtam. Az izmok kitüremkedtek a karján és a mellkasán is. Képtelen voltam levenni róla a tekintetem.

Abban a pillanatban átkoztam a szokását, miszerint ,,Aludni minek ruha? Elég lesz az alsógatya!", de ha mondjuk nem szakítottunk volna, biztos nem lett volna ellenemre, ha meztelenül fekszik be mellém az ágyba.

-Mi van már?- guggolásból felállt és értetlenül meredt rám. Az arcán tükröződni láttam, hogy a fejébe azt szajkózza, vagy megcsinálom én vagy otthagy. Hirtelen mozdulatának köszönhetően felébredtem a ,,kómából" és azonnal cselekedtem.

-Ja igen, már is!-felpattantam a földről és a fejemhez kaptam, mintha csak elfelejtettem volna valamit, majd a fürdőszobába siettem. Úton az emelet felé azon agyaltam, hogy tudok-e egyáltalán ha addig, halál nyugodtan nem tudtam aludni, akkor a Zayn közelsége által okozott ki-ki hagyó szívverésem és meg-meg emelkedő vérnyomás szintemmel, letudok-e majd egyáltalán feküdni és nem fogok-e úgy pörögni, mint a ringlispil.

Végül megtaláltam amit kerestem és kutyafuttában loholtam vissza, hogy egy percig se várakoztassam meg a lent álldogáló fiatalembert, akinek a tenyeréből egy jókora szilánk türemkedik ki.

-Egy szemöldök csipesz? Ugye most csak viccelsz?!- fél szemöldökét felhúzva méregette, hogy biztos legyen-e abban, hogy jó ötlet engedni, hogy hozzáérjek.

-Van jobb ötleted? Addig örülj, amíg nem szikével próbálkozom!- mosolygok rá gúnyosan, majd hitetlenkedve megrázom a fejem.

Átsétálva a konyhán leültünk a nappaliban a kanapéra, hogy kényelmesebben tudjam elvégezni a ,,műtétet".  Zayn törökülésben helyezkedett el, én pedig egyszerűen csak leültem, és az ölembe vettem a finom, puha tenyerét, aminek érintésére már annyira vágytam. Nem mértem végig az arcát, úgy ahogy azt régebben is tettem. Nem időztem el a gesztenyebarna szemein és nem vetettem vágyakozó pillantásokat a mindig nedves, puha és meleg ajkaira. Nem tehettem meg, mert írtó kínos lett volna, képes lett volna ott hagyni megint, valamint felkavaródtam volna bennem az érzések és az emlékek, amik már-már kezdték megtalálni a helyüket a szívem egy rejtett zugában.  Így próbáltam a tekintetem mélyen a sebbe fúrni és szugerálni a szilánkot, hogy jöjjön ki.

-Kész. Kint van.-néztem fel a tenyeréről az arcára és félre raktam a csipeszt, majd két ujjam közé fogva felmutattam a kis porcelán darabot, aztán azon kezdtem el gondolkodni, hogy egy kívülálló mire gondolhatott volna, ha azt hallja, hogy ,,kész, kint van!" Mert engem ez egy Grace klinika jelenetre emlékeztet, amikor az egyik orvos ezt mondta az éppen szülőszobán fekvő nőnek.

-Nahát,milyen gyors voltál és nem is fájt.-vigyorgott gúnyosan, de én úgy tettem, mintha észre sem vettem volna. Kedvesen visszamosolyogtam rá. Épp menni készültem, ahogy felálltam és ellöktem magam a kanapétól, elvesztettem az egyensúlyom és borultam egyet. Egyenesen Zayn ölébe. Ez is csak velem történhetett meg.

-Ti meg mit műveltek?-nézett ránk az ajtóban álló Yaser. És még ez is!

-Semmit.-pattant fel Zayn, minek köszönhetően én is talpra kerekedtem és csak álltam megszeppenve. A karomat vakargattam, majd idegesen a hajamba túrtam és figyelemmel kísértem, ahogy Zayn sietős léptekkel kivonult a szobából. Kerülve Yaser pillantását, én is hasonlóképpen cselekedtem.

A szobámba érve lehuppantam az ágyra. Istenem annyira jó volt újra Zayn közelében lenni, érezni teste melegét és érinteni finom bőrét. Elolvadtam. Újra és újra lejátszottam magamban az elmúlt pillanatokat. Felidéztem Zayn felsőtestét és minden egyes négyszetmiliméterét tanulmányozni kezdtem. Beleértve a Zayn nyakában lógó nyakláncot is.

***

Még a legelején,mikor nem ismertem Zayn-t azt gondoltam nyugodtan élhetem az életemet,minden meglepetés nélkül. De mostanra rájöttem, hogy óriásit tévedtem. Azt hittem, már minden rossz eljött az életemben és elintézte azt a mérhetetlen pusztítást a szívemben amit el kellett neki. De nem. Még mindig volt valami ami bánatot okozott illetve, aminek sikerült meglepnie.

Reggel, mikor felébredtem a szokásos ,,feküdjünk az ágyban és gondoljuk át, mit fogunk csinálni a nap folyamán" rituáléval kezdtem, szóval ébredésem után még vagy fél órát forgolódtam az ágyban. Mikor nagy nehezen sikerült rávennem magam, hogy lemenjek és szembe nézzek Zayn-nel, Yaser-re, aki rajta kapott minket a hajnali semmitevésen ami az ő szemében bizonyára nem semminek látszott, valamint a pszichopata Doniya-val, aki minden egyes mozdulatomat figyelemmel kíséri, belebújtam a papucsomba és a köntösömbe, majd elindultam lefele, hogy megigyam a szokásos kihagyhatatlan reggeli kávémat.

De a lépcső tetejénél tovább nem jutottam. Egy számomra ismeretlen férfi társalgott Tricia-val a bejárati ajtóban. És én voltam a téma. 

-Én kérek elnézést, Malcolm. Nem tudtam,hogy ilyen sokáig fog aludni...- magyarázkodott az ajtófélfának támaszkodva és szomorú pillantásokat vetve az idegen felé. 

-Tényleg, semmi probléma!-próbálta megnyugtatni ez a bizonyos Malcolm a feszült Tricia-t. -Csak reméltem, hogy végre túl eshetünk ezen és beszélhetek vele személyesen. -mondta a férfi, akit idő közben jobban megnéztem magamnak. Magas, borostás arc, sötét hajában néhol egy-egy ősz hajszál, kissé ráncos bőr. 

-Hé Zayn! -kapta el a grabancát az anyja. A fiú, aki még mindig a ,,pizsamáját" viselve sétálgatott a házban és aki éppen egy torta szeletet illetve egy fél tortát akart a szájába tömni, megtorpant az anyja mellett. Gondosan megrágta a szájában lévő ételt, majd nyelt egy jókorát. 

-Igen anya?-kérdezett vissza.

-Menj fel és nézd meg, hogy Viv alszik-e még!-utasította az emelet felé mutatva, ahol épp álltam.

-Mi van? -hőkölt hátra. -Miért én?- szemöldökeit felhúzta és könyörgő pillantásokat vetett Tricia felé, aki összefonta a karjait.

-Mert azt mondtam! Eredj már!

Ahogy meghallottam, hogy Zayn lába alatt nyikordul egyet az első lépcsőfok, én egy korántsem felnőtthöz illően, sprintelni kezdtem a szobám felé. Az ajtót halkan becsuktam, majd ráugrottam az ágyra, de olyan szinten, hogy azt hittem leszakad alattam a padló és a szoba alatti nappaliba kötök ki. A nyakamig betakaróztam, majd kissé balra fordítottam a fejem, gondolva arra, hogyha Zayn be is néz a szobába, ne lásson rá az arcomra. 

Abban a pillanatban ahogy meghallottam az ajtómon a kopogást lehunytam a szemem. Nem tudom miért cselekedtem így, ehhez volt kedvem. A szemeimet erősen becsuktam, úgy szorítottam össze, hogy nem láttam semmit, csak a nagy fehérséget, majd engedtem a szorításon és úgy döntöttem, résnyire kinyitom legalább az egyiket, hogy lássam mit művel.

Zayn halkan benyitott és látta, hogy alszom. Láttam rajta, hogy vonakodik, de belépett a szobába és becsukta maga mögött az ajtót. Oda sétált az ágyamhoz és mellém ült. Azt hittem meghalok, úgy dobogott a szívem és nem csak a kora reggeli futás miatt. Alig bírtam veszteg maradni azonban érdekelt, hogy mire készül, úgyhogy türtőztettem magam. 

-Ó Vivienne.-sóhajtott egyet majd egy gyenge érintéssel megsimogatta az arcom.

Az egész testem libabőrös lett.

Zayn még ült ott öt másodpercet, majd kiment. Én pedig tovább feküdtem és kifújtam az addig bentartott levegőt. Még is mit művelek? Tettem fel magamnak a kérdést. Tudtam, hogy lent rólam volt szó, tudtam, hogy az a férfi velem akart beszélni. Én meg örültek módjára ki-be szaladgáltam és bújócskát játszottam. Istenem, micsoda gyerekes viselkedés ez! Úgy éreztem magam, akár egy öt éves.

Nagy levegőt véve megint kipattantam az ágyból és kisétálva a szobából, lesomfordáltam a lépcsőn.

-Azt mondtad alszik!-nézett Tricia szúrós pillantásokat vetve a fia felé. Azt hittem lekever neki egy nyaklevest.

-De hát...-szemöldökei a homloka tetejéig szaladtak. Fürkészte az arcomat, rántott egyet a vállán, majd elvonult.

Néztem volna még egy darabig a meztelen távolodó alakját, ha Tricia nem rángatott volna közelem magához, idióta vigyort festve az arcára, és szemével azt sugallva, én is mosolyogjak. Halvány mosolyt erőltettem a szám jobb sarkába, majd kérdő pillantásokat vetettem az idegen felé és Tricia felé, hogy végre világosítsanak fel, miről is van szó.

-Vendéged van. -sóhajtott fel végül és kinyögte a szavakat. Az ajtóban ácsorgó férfire szegeztem a szemeim. Fogalmam sem volt, hogy ki lehetett, de először egy postásra gondoltam, de nem voltak nála levelek és nem volt a postások zöld maskarájába öltöztetve. -Gyertek beljebb! Ne a verandán beszélgessünk már!

A nappali felé vettem az irányt, és leültem pont arra a helyre, ahol hajnalban Zayn ült. Arra gondoltam hátha beszívta a kanapé az illatát. Tudom, ez már kicsit beteges.

Senki nem ült mellém. Mind ketten velem szembe ültek le, ami már akkor eléggé feszélyezett. Túl komolyak voltak. Malcolm összekulcsolta az ujjait és előre hajtotta a fejét.

-Nos, miről lenne szó?-kérdeztem igazán izgatottan. Ültemben kényelmesen hátradőltem ,,jöjjön, aminek jönnie kell" alapon.

-Rachel...-felnézett rám, majd nekikezdett a mondandójának. Megrázta a fejét. -Vivienne...Elnézést, csak annyira hasonlítasz rá!- végig nézett rajtam, tetőtől talpig, amitől kicsit kínosan éreztem magam és mocorogni kezdtem. Mikor talpamtól tekintete újra az arcomig vándorolt, láttam, hogy szemei könnyel voltak megtelve. -Én vagyok az apád.- bökte ki ami nyomasztotta, mire a konyhában még mindig süteményt eszegető Zayn helyettem is félre nyelt.

Miért történik ez pont velem? Tettem fel magamnak a kérdést, majd akarva, akaratlanul, de elnevettem magam. Úgy isten igazából. Nem tudtam mit kezdeni a szituációval. Beállít egy ember és azt mondja, ,,Én vagyok az apád". Komolyan. Mi ez? Csillagok háborúja? Mintha Darth Vader állt volna előttem. Normális esetben ismét elgondolkoztam volna az életemen, az Isten adta jó dolgokon, majd a rosszakon is. De ezt már annyiszor megtettem, hogy már egyszerűen untam. Istenemre mondom, hogy kezdtem elveszíteni a hitemet. Pedig vallásos voltam. Időm sem volt gondolkodni, se meglepődni és felháborodni sem. Akkor még nem. Csak nevettem magamon, hisz mit tehettem volna? Két, illetve három szempár szegeződött rám és értetlenül figyelték, amin elröhögcsélek egy igen fontos dolgon.

-Már bocsánatot kérek, de maga most azt próbálja bemagyarázni, hogy az apám? Elnézést, de az a kérdés fogalmazódott most meg bennem, hogy miért tizennyolc év után jött el az ideje annak, hogy ezt közölje velem? Úgy érzem, ezzel egy kicsit elkésett. Valamint ha azt szeretné, hogy higgyek is magának, elém állhatna egy apasági teszttel, mert tudja, anyámnak annyi férfi volt már az életében... Szeretnék hinni magának, de sajnos nem tehetem és nem mintha változtatna a dolgokon akármit is, még ha igaza is lenne, kedves Malcolm. -a szám mintha nem is az enyém lett volna. Csak mozogtak az ajkaim és olyan szavakat csüngtek rajta, amiket nem sűrűn használtam. A hangom ismeretlen volt számomra és lekezelő. Hátradőlve a körömágyamat fürkésztem és azért imádkoztam, hogy valaki törje már meg az idő közben beállt frusztráló csendet.

-Nem tudom miről beszélsz, Vivienne. Nyilván a nevelőanyádra gondolsz. Az igazi édesanyád a nő aki a világra hozott, már meghalt. -fejét csóválva mondta, miközben az én érzelem mentes testembe kezdett lyukat vájni először a felismerés, bánat és végül de nem utolsó sorban a düh.

-Nem. Az nem lehet! Nekem csak egy anyám van, Loreen Martin, akit a múlt nap láttam a boltban zöldséget vásárolni és teljesen biztos vagyok benne, hogy...

-Nem. Ő csak örökbefogadott, miután mi árvaházba adtunk...-félbeszakítva engem magyarázkodva próbálta a tudtomra adni, hogy hogy is állunk. Azt hittem a sárga földig süllyedek. Kezdtek kiéleződni bennem a vonalak. Jobbik esetben biztos elvonultam volna a szobámba, elsiettem volna egy helyre ahol egyedül és magam lehetek, de nem akkor. Akkor már régen más voltam. Tudnom kellett szerény kis történetem további részét.

-Mi? De még is miért? És hogy, hogy most jött el az idő, hogy beavass? Nem gondolod, hogy pofátlan vagy? Most, hogy betöltöttem a tizennyolcat, úgy gondoltad jogom van tudni, hogy kik is a szüleim valójában? Tizennyolc évet úgy éltem, hogy tudtam ki vagyok! És csak most kell rá döbbenjek, mekkorát tévedtem! Remek, mondhatom! -tapsoltam kettőt. -Először felforgatja ő, az életemet- böktem Zayn felé aki továbbra is a konyhában ácsorogva hallgatózott. -, majd mikor már csillapodnának a kedélyek, jössz te, ,,apám" -idióta idézőjeleket rajzoltam a levegőbe- és újra megkutyulod az egészet. -ekkor már álltam és vadul hadonásztam a kezemmel, hol erre hol arra, hol összecsaptam a tenyerem, hol pedig úgy csináltam, mintha port törölgetnék a pizsamám nadrágszáráról.

-Vivienne drágám, én kerestem fel Malcolmot!- kezdett beszállni a beszélgetésbe Tricia is. Kijelentésén meglepődtem és magasra szaladt a szemöldököm. Összefogtak ellenem, vagy mi a csuda? Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy elég sok kérdést fogalmazok meg a fejemben, de hangosan soha nem teszem fel őket. Nyilván azért, mert az arcomra vannak írva. - Sajnálom, de muszáj volt. Olyan egyedül vagy a nagyvilágban és tudod, akármennyire is szeretünk téged, nem maradhatsz itt az örökkévalóságig. Kell valaki, akihez kötheted magad, akihez tartozhatsz!- még mindig nem mozdultak, csak egymás mellett ültek. Éreztem, Tricia pillantásaiból le tudtam szűrni azt, hogyha mellettem ült volna, biztosan megsimította volna a karomat. Én viszont ellöktem volna a kezét.

-Kérlek! Engedd meg, hogy mindent elmagyarázzak!- Malcolm szemei szinte könyörögtek, akár csak egyetlen egy percért is, amit velem együtt tölthet. Mivel még mindig nem volt kiegészülve a fejemben minden egyes apró részlet, amire kíváncsi voltam. Könnyen belementem. Bólintottam egyet, majd szaladtam az emeletre, hogy felvegyem az ágyam mellé dobált ruhát amit előző nap vetettem le. A hajamból kirántottam a hajgumit, majd újra összefogtam egy egyszerű lófarokba. A fürdőszobában megmostam az arcomat, majd még sminket sem kenve fel magamra száguldottam lefele. A fogasról leakasztottam a kabátomat, a nyakam köré tekertem a sálamat és beleléptem a vastag talpú bundás csizmámba.

-Indulhatunk. -jelentettem ki alig öt perccel később. Kicsit úrrá lett rajtam a félelem. Kezdtek forogni az agyamban a kerekek, minek segítségével a felszínre került a paranoid énem. Talán túl elhamarkodottan mentem bele ebbe az egészbe? Kérdeztem magamtól. Elvégre néha jobb nem tudni bizonyos dolgokról.

Ahogy kiléptünk az ajtón, a csípős decemberi szél megcsapta az arcom. A friss hűvös levegő a csontjaimig hatolt. Amint elsétáltunk az első sarokig, rátértem a lényegre.

-Mindent tudni akarok!

-Tudod, nagyon hasonlítasz rá...-kezdte a nosztalgiázást egy apró szomorú mosoly kíséretében.

-A fontos dolgokra gondoltam. -tettem hozzá, mire még jobban elmosolyodott és tényleg belekezdett a mesébe.

-Gimisek voltunk. Szerelem lett első látásra. Az én és az ő részéről is. Miután összejöttünk, rá egy évvel ő harmadikos volt én pedig végzős. Csak tizenhat éves volt, én pedig tizenhét. Terhes lett és a szülei kitagadták otthonról. -a messzi távolba meredt. Alig pislogott, hagyta, hogy a szél a szemébe fújjon. -Egy ideig nálunk lakott, a nagyszüleid kedvelték őt. Aztán jöttek a veszekedések. Az ő szülei az abortuszt támogatták, az enyémek pedig ellene voltak. Végül megtartottuk a gyermeket, -téged-, de azon az éjszakán, mikor megszülettél...- a hangja elvékonyult és nagyon döcögött- Azon az éjszakán, amikor a kórházban feküdt a szülés után...szívrohamot kapott. Meghalt.- kimondta. Összeszorult a szívem a történet hallatán és még közel nem volt vége. -Amikor a szülei megtudták, természetesen engem hibáztattak. Én voltam mindennek az oka. Anyád hiánya, az, hogy nincs, már akkor elképesztően fájt, pedig akkor még alig telt el pár óra. A pokolra kívántam magam. Meg akartam halni, hogy vele lehessek a túlvilágon, hogy újra találkozzunk. De nem tehettem semmit, mert ott voltál te nekem. Egy apró kicsi élőlény, akit maga után hagyott. És akkor jött az újabb veszekedés, hogy mit csináljunk veled. Anyád szülei, hallani sem akartak rólad, még csak meg sem néztek. Az én szüleimnek pedig majd meg szakadt a szívük, de nem tudtak segíteni. Van egy szellemileg fogyatékos öcsém, aki már akkor sok gondot jelentett, valamint öten vagyunk testvérek. Nem tehették meg a szüleim, hogy egy csecsemőt pátyolgassanak. Az unokájukat. Így jött az árvaház. Tudtuk, hogy onnan csak jó kezekbe kerülhetsz, hogy ott egy szerető család vehet a szárnyai alá. Értsd meg, nem tehettem semmit! Csak tizenhét éves voltam! Még az iskolát sem fejeztem be, állásom sem volt! Amikor Rachel meghalt, te voltál az egyetlen ami hozzá kötött, amibe kapaszkodhattam. Nem akartalak elveszíteni, de muszáj volt. Évekkel később kerestelek mindenhol, felhívtam minden egyes árvaházat, de még csak nem is hallottak rólad. A legutóbbi értesüléseim szerint azért, mert ahogy oda kerültél, már örökbe is fogadtak, ráadásul a neved is más lett.- története végén már egy játszótéri padon ültünk szorosan egymás mellett dideregve. Egyszerűen nem tértem magamhoz, nem is tudom megmondani mi játszódott le bennem. Mind végig azt hittem, hogy Bradford-ban születtem. Mindvégig abban a hitben voltam, hogy Loreen az anyám, ő szült, holott az anyám már rég meghalt. Soha nem ismertem, és nem is fogom. A pillanat amikor a Loreen iránt érzett dühömet, amiért elhallgatta ezt az egészet felváltotta a szomorúság és a csalódás, az leírhatatlan. Tud egyáltalán az ember anya nélkül élni?

Teljesen a gondolataimba feledkeztem, miközben a régi, rozoga, ütött-kopott padon ott ült mellettem az apám. Nem kérdeztem semmit, még csak azon sem gondolkodtam, hogy miért kéne higgyek neki, ha előtte sem tettem. Megfogott a szívhez szóló története, mert ez a történet szinte akár az én életemről is szólhatott volna.

Fejemet apám vállára hajtottam, aki kifújva a tüdejében tartott levegőt mosolygott. Apa. Még mindig beleremeg a testem, ha le kell írjam ezt a szót, illetve ha kimondom, vagy egyszerűen csak a fejemben visszhangzik. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha kiejtem ezt a szót a számon.

-Hogy hívták anyát?-kérdeztem halkan félbeszakítva a most kevésbé kínos, inkább meghitt csendet, miközben egy hintát tanulmányoztam, amiről a szél lefele fújta a porhavat.

-Rachel Fabray. -felelte kellemes lágy hangján, ahogy felidézte a gyönyörű nevet.

-És engem? Nekem milyen nevet adtatok?- kíváncsiskodtam tovább, szerintem érthető módon.

-Rachel Holly Holloway.

-Holly?-kérdeztem vissza, miközben elmormoltam magamban még ötször a teljes nevemet, hogy hozzászokjon a fülem.

-A nagyanyád után. A nagyanyád után, aki szeretne megismerni. Pontosabban, szeretné ha hozzánk költöznél. Tennessee-be.