TRAILER

Először is, Sziasztok, megint. :D Ne örüljetek, mert még nem az új résszel jelentkezem (de már az is folyamatban van, úgyhogy hétfő illetve kedd és szerda körül számítsatok rá). Mivel már csak pár rész van vissza a blogból, jelentkezem egy videó trailer-rel, amit én magam csináltam (röhögni ér), ami bemutatja a II. évadot nagy vonalakban. Ha valaki nem szeretné tudni, mi lesz benne, azzal előre közlöm, hogy NE nézze meg! A történet második fele azaz a II. évad kicsit nagy fordulatot fog venni, de remélem, hogy ettől függetlenül mindenkinek tetszeni fog! :) Valamint van még egy hírem, ami nem tudom, hogy rátok nézve pozitív-e vagy sem. A II. évadot nem egyedül fogom írni. Egy barátnőm fog segíteni, így valószínűleg hamarabb lesznek részek. :) Valamint fogalmam sincs mit mondjak. Több mint 100.000 oldalmegjelenítés, és több mint 140 feliratkozó. Köszönöm! 

Vivienne Maya Martin

Max George

Zayn Malcolm George

Zayn Malik

Gwen Smith

És a videó:

Remélem tetszik és értitek is amit bele írtam. Ha esetleg nem, fordítózzatok vagy kérdezzetek engem. :) Várom a kommenteket, hogy milyen lett!(tényleg az első próbálkozásom ><)

45. fejezet

Tudom, tudom megint késtem. Ráadásul ez a rész nagyon unalmas lett, bocsi. A következőben valószínűleg több lesz az izgalom. És ígérem sietni fogok vele! #ha vannak benne helyesírási hibák ne nézzétek, nagyon későn írtam és nem olvastam vissza.

Ha az nem lett volna elég, hogy a lehető legjobban beégettem magam az egész világ előtt és Zayn előtt is, ahogy térdepeltem előtte vagy esetleg az, hogy teljesen összeroppantam, összetörtem és még családom sincs akihez fordulhatnék, csak a volt pasim szülei és testvérei akikhez amúgy bevackoltam magam, hogy ne kelljen otthon rontsam a levegőt, Isten ostora még egyszer csattant rajtam, még pedig a következő formában.

A testemben szó szerint megállt a keringés. Nem folyt az ereimben a vér. Lefehéredtem és az újabb meglepetéstől hirtelen felültem az ágyon és elképedve meredtem az orvosra. Majd miután szemeim kevésbé voltak elkerekedve idegesen néztem először a mellettem álló lányra a szó szoros értelmében száját tátva meredt az orvosra és majdnem neki ugrott a torkának, mert közölni merte a ,,rossz hírt". Tekintetem Triciára vándorolt, aki sokkot kapott és leült egy székre, majd fejét a lábai közé hajtva legyezgetni kezdte az arcát. Majd lepillantottam a hasamra.

NINCS GYEREK?

Legszívesebb elüvöltöttem volna magam, de nem tettem. Arról sem volt fogalmam mire kéne egyáltalán gondoljak. Egyáltalán volt olyan, aki abban a pillanatban meg tudta volna mondani, hogy mit kellett volna érezzek? Egy majdnem tizennyolc éves lány, aki terhes. Rosszul kellett volna érezzem magam amiatt, hogy nem hozhattam a világra és elvesztettem? Ha egyszer egy nő terhes lesz, onnantól kezdve uralkodnak benne az anyai ösztönök. És ha a nő elveszti a gyerekét, akit annyira és annyian vártak már, akkor meg kéne szakadjon a szíve. Össze kéne törnie a világnak körülötte és gondolkoznia kellene azon, hogy ,,Mi lett volna, ha...?".

Én abban a pillanatban nem éreztem semmit, csak csalódott voltam. Csalódott voltam, mert azt hittem, hogyha megszületik a gyerek, akkor lesz valami kapocs ami összeköt Zayn-nel. De így, hogy nem lesz gyerek, minden remény szertefoszlott.

Amúgy nem akartam gyereket. Nem akartam szülni. Túl fiatalnak érzem magam még hozzá. Azt akartam, ha gyereket szülök, az igaz szerelemből szülessen. Hogy a gyerek szülei, azaz én és Zayn örökkön örökké együtt legyünk, együtt neveljük fel, formáljuk olyanra amilyenek mi vagyunk.

Részesítsük a legjobb neveltetésben, fogadjunk meg tanácsokat a szüleinktől akik már felneveltek minket. Így szerettem volna. Nem pedig a másik lehetőséget, hogy Zayn-nel csak a gyerek láthatását beszéljük át és egyeztessük minden évben. Ha ilyen áron kellett volna gyereket szüljek, valószínűleg árvaházba adtam volna, vagy elvetettem volna. Legyen rendes családja, vagy semmilyen.

-Ez biztos?-kérdezte Zayn édesanyja remegő hangon és fel-fel pillantott az orvos felé. -Úgy értem, hogy akkor mi történhetett? Ahogy megtudtuk úrrá lett rajtunk az izgalom. Hiányzik már egy kis gyerek a környezetünkből. Tudja maga, hogy milyen érzés töltött el, amikor megtudtam, hogy unokám lesz? Amikor már felkészültem rá, hogy úgy fognak szólítani ,,Nagyi"? Hogy a Zayn nevet leváltja majd az ,,Apa" szó?-térdére támaszkodva felkászálódott és értetlenül széttárta a karjait, majd közelebb lépett az orvoshoz és csaknem megragadta a köpenyénél fogva és rángatni kezdte. Tényleg csak egy hajszál választotta el.

-Talán elvetélt, vagy nem is volt gyerek. Én itt nem látok semmit!- tanácstalanul megrázta a fejét az orvos és pár lépést óvatosan hátrébb lépett. De ez nem volt jó megoldás, hisz mögötte pedig Doniya állt. Bekerítették.

-Akkor mivel magyarázza meg a reggeli rosszulléteket és a hányást? És még A Dolog is megtörtént! Még hozzá védekezés nélkül! Magyarázza már el, hogy mi folyik itt vagy csak én vagyok olyan suta, hogy nem látom a fától az erdőt?-hadarta csípőre tett kézzel. Ahogy rá és Triciára néztem, kétség kívül felismertem az anyja és lánya közötti hasonlóságokat. Személyiséggel az élen.

Én végig csak helyeseltem hisz minden úgy volt, ahogy azt Don elmondta és én is kíváncsi voltam, hogy hogy lehetséges ez. Bár terhességi tesztet nem csináltam, akkor biztos voltam benne, hogy terhes vagyok. Minden kis jel arra utalt. Úgy vettem észre, hogy híztam is, pedig abban a stresszes időszakban alig ettem valamit.

-Talán a sok problémától volt a rosszullét. Tudják az idegesség képes felforgatni az egész szervezetet...- afféle ,,sajnálom, nem tudok mit tenni" pillantást vetett felénk, mire mind befogtuk a szánkat és gondolkozni kezdtünk. Volt valóságalapja annak amit az orvos mondott. De senki nem akarta elhinni, senki nem akarta letudni ennyivel.

Szótlanul ültem az ágyon, kezemmel a hátam mögött támaszkodtam, lábaimat kinyújtottam és a fejemet hátravetve a plafont tanulmányoztam. Illetve csak úgy nézett ki, mintha tanulmányoztam volna, mert titkon Istenhez imádkoztam, hogy áldjon már meg, mert ugye ahogy a mondás tartja minden rossz után jön valami jó. Hát ezt a jót vártam én is.

Tricia pillantásai után úgy véltem ideje lenne felöltözzek és nem fájdítani tovább a szívét. Mérges voltam magamra, mert elszomorítottam őket. Elszomorítottam azzal, hogy nem lettem terhes. És nem csak őket. Zayn is azt hitte, hogy a szívem alatt hordom a gyerekét. A gyerekünket. És Harry is. Meg az egész világ. Bele se merek gondolni, mi lesz akkor ha ez az egész kiderül.

Begomboltam a nadrágomat és betűrtem a pólómat. Az orvos együtt érzően megveregette a vállamat, majd lazán lökött egyet rajtunk és kirakott minket a rendelőjéből. Ennyit az együttérzésről. Ezek után még egy csalódott szempárral szembe kellett nézzek. Zayn apukája.

-Na? Minden rendben? Hány hetes? Fiú? Lány?-kérdések tömkelegét zúdította rám és belemászott az arcomba. Szemei csillogtak és ha arra gondoltam, hogy el kell mondjam neki ami bent történt, akkor ő is letört lesz. De túl kellett esni rajta, nem mondhattam azt, hogy minden rendben van, lány a gyerek és csak pár hetes. Hazugság. Utálom, ha hazudnak vagy ha átvernek.

-Nincs baba.- néztem rá szomorúan és elhúztam a számat, ahogy azt ő is tette.

-Mi történt?-ijedten nézett rám, talán azt hitte, hogy elvetéltem.

-Nem volt gyerek, az orvos szerint.-motyogtam erőtlenül magam elé és azon kezdett el kattogni az agyam, hogy vajon mit fog szólni ehhez Zayn. Látom magam előtt a fintorát, azt ahogy hitetlenül megrázza a fejét és azt mondja: ,,Többet vártam volna tőled. Tudom, hogy fáj, hogy elhagytalak, de nem kellett volna ilyen hazugsággal előállnod!". Vajon mit fog gondolni rólam? Azt, hogy csak kitaláltam az egészet? Vagy ő is azt, hogy elvetéltem? Én az előbbire tippelnék.

-Sajnálom.-mondta és kihallatszott a hangjából a szomorúság és az együttérzés. Elegem van már abból, hogy mindenki megsajnál és azt érzi amit én. Senki sem tudja mit érzek! Átélték azt amit én? Lehet, hogy voltak szerelmesek és dobták őket, de nem mentek keresztül annyi megaláztatáson mint én. Vagy lehet, hogy csak nagy dobra verem ezt az egészet? Nekem Zayn több mint egy gimis szerelem...Zayn sokkal több egy szerelemnél. Nem lehet megfogalmazni a köteléket ami hozzá köt, mert szerintem még senki nem érzett ilyet. Ilyet, ami több a szerelemnél. A szerelemnél ami már amúgy sem kis dolog. Létezik olyan, hogy valaki még annál is többet érezzen a másik iránt? Igen. Itt vagyok én, az élő példa.

Nem hiszem el, hogy van ilyen. Elfogadom minden hibájával együtt -attól eltekintve, hogy számomra ő tökéletes-, képes lennék megbocsájtani neki mindent amit valaha tett és még tenni fog, de nem kellek neki. És ő ezt azzal magyarázza, hogy a családom meg a turné és a blablabla. Ilyen idióta kifogásokkal mer elém állni? Miért nem mondja meg egyszerűen, hogy már nem szeret, vagy soha nem is szeretett? Nem mondom, hogy elfogadnám a tényt és hogy belenyugodnék, de ne szórakozzon velem megint! Ha nem akart az életem részese lenni, akkor miért lépett bele mégis? Vajon van fogalma afelől, hogy az életem másképp is alakulhatott volna, ha ő nincs? Mondjuk jobban? Meg lettem volna kímélve a fájdalomtól és a veszteségtől. Szebb lett volna az utolsó gimis évem is. Ha nem lett volna Ő akkor nem tartottam volna a nőgyógyásztól hazafelé, illetve pont az ő házába, hogy ne kelljen találkozzak az anyámmal és a nővéremmel pont miatta. Kétségtelen. Fenekestül felkavarta az életemet.

-Megjöttünk!-mosolygott rám Tricia amikor kiszállt a kocsiból a házik előtt. Össze vissza kapkodtam a fejem, hogy még is hogy történhetett ez, hisz arra sem emlékeztem, hogy beültem volna a kocsiba.

Inkább nem kérdeztem semmit, csak unottan le-le csukódó szemekkel kiszálltam én is és a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Kicsit megszeppenve körülnéztem, majd megálltam a hallban bevárva a többieket.

-Az emeleten lesz a szobád, megkaphatod Z...

-Megkaphatja az enyémet!-Doniya szakította félbe az anyja mondanivalóját, aminek a végét nem nehéz kitalálni. Mind ketten halványan rám mosolyogtak és Tricia bocsánatkérő pillantásokat vetett felém.

-Most pedig értesítsük Zayn-t a fejleményekről!-befelé indult a konyhába, nyilván egy telefonért.

-Anyaaa!-másodszorra is Don mentett meg. Nem lett volna bajom azzal, hogy ő hívja fel, csak egyáltalán nem akartam, hogy Zayn tudomást szerezzen a gyerek nemlétéről. Akartam látni a reakcióját amikor elmondom neki. Ha nem is mondd majd semmit, talán az arckifejezéséből megfejtem mire gondol.

-Majd én felhívom.-kissé torz, rekedtes hangon szólaltam meg, mire mind felém kapták a fejüket. Tricia csak bólintott, viszont Don rosszalló pillantásokkal ajándékozott meg, amitől kínosan és feszélyezve éreztem magam, így elfordítottam a fejem.

-Ó! Nézzétek csak!- Zayn anyukája Don orra alá nyomta a telefont, mire Doniya-nak a szemöldöke felszaladt a homloka tetejére. -Zayn írt!-jelentette be örömittasan.

-Az ünnepeket itthon tölti. -Tricia kiszaladt a konyhába, hogy elújságolja a férjének Don pedig tanácstalanul nézett rám és az arcát nézve szerintem azon gondolkodott, hogy miért pont most jelenti ezt be Zayn, amikor még két hét van az ünnepekig. Mikor ,,rájött" erre, akkor a szemei elkerekedtek és a homlokára csapott afféle ,,Heuréka!" stílusban és szinte láttam ahogy kigyúl egy képzeletbeli villanyégő a feje fölött.

-Készül valamire. -dörmögte a bajusza alatt valami istentelen ördögi hangon. 

44. fejezet

Itt a rész, előbb hoztam ^-^bocsi, ha kicsit összecsapott lett, de siettem vele, hogy kész legyen. Nem valami izgalmas és ebben most több a párbeszéd mint az eddigiekben. :) Remélem így is tetszeni fog nektek. :)<3

Visszamásztam az ágyamba és nyakig magamra húztam a takarót. Az ajtó résznyire nyitva volt és beszűrődött rajta a folyosóról pár fénysugár, amik az arcomat világították meg. A lépésekből ítélve Doniya megállt a két szoba között lévő távnak a felénél és visszafordult. Gyorsabbak és határozottabbak voltak a léptei, mint korábban. Egy sóhajtást hallottam, de azt nem tudtam megállapítani, hogy kinek a száját hagyta el.

-Ide figyelj, mondok én neked valamit!- el tudtam képzelni, ahogy Doniya megállt Zayn előtt és a mutatóujját belefúrta a mellkasába, majd bosszús pillantásokat lövellt felé. -Már nem táncolhatsz vissza! Már nem tudsz, visszatáncolni...-javította ki magát. -Nem teheted meg, mert akkor nem ő fog visszautasítani, Zayn, hanem én foglak páros lábbal kirugdosni mellőle! Még is mit gondolsz? Amióta visszajöttél Bradford-ba, sokkal jobb ember lett belőled! Újra olyan voltál, mint régen. Emlékszel, hogy az xfactor után mennyit veszekedtél velem? Emlékszel arra, hogy kizártál az életedből? Az újságokból kellett megtudnom, hogy volt egy barátnőd, akivel összeköltöztél! Nem hívtál a születésnapomon, nem hívtad fel se anyát, se apát... Részben ez is volt az oka annak, hogy követeltük, hogy gyere vissza. Kezdtél újra úgy viselkedni, mint a népszerűséged előtt. Kezdtek jobbra fordulni a dolgok, újra egy család lettünk. Amikor áthívtál a házadba vacsorázni minket, már akkor láttam, Zayn. Már akkor láttam azt, ahogy Vivienne-re néztél...Egészen más volt a tekinteted, mint amilyen szokott lenni. Varázslatos volt. Ha rám nézne úgy valaki, ahogy te Viv-re, csak egyszer...-még egy sóhajt hallottam és megvoltam győződve afelől, hogy azt Doniya engedte ki a száján. -És még mindig úgy méregeted. Azt hitted nem láttam a tegnapi koncerten? Ugyan már! -nevetett fel gúnyosan. -A vak is látta! És amikor megcsókoltad! Az aztán nem volt semmi, barátom!-lelki szemeim előtt lebegett, ahogy Don, hátba  veregette Zayn-t.- Hidd el nekem öcsi, olyan ember, akinek az ajka tökéletesen illik a tiédhez, csak egy létezik. És szerintem, te megtaláltad azt az embert. Kár, hogy mindent elrontottál. Én tudom, mi a te bajod, Zayn. A kérdés, hogy te, tudod-e!?- tette fel burkolva a kérdést, én pedig azt hittem izgalmamban lefordulok az ágyról. Testem minden porcikája tudni akarta a választ arra, hogy Zayn miért ilyen. A testem remegett a paplan alatt. Kibújtam az ágyból és újra beálltam leselkedni az ajtóba. Még mindig egymással szemben álltak. Don összefonta maga előtt a karjait és arra várt, hogy Zayn feleljen valamit, vagy egy mozdulattal adja tudtára a válaszát. Amit meg is tett. Értetlenül megvonta a vállát.

-Szerelmes vagy, Zayn Malik. Ez az egyetlen bűnöd. -nyögte ki válaszul a nővére, mire nekem felszaladt a szemöldököm. -És hülye.-tette hozzá kiegészítve az előző mondatokat. Bár szeretem Zayn-t, ebben igazat kellett adjak a nővérének.

-Mi?-kérdezte Zayn hitetlenül és gúnyosan, valamint felháborodva. Egy pillantás kellett, hogy megállapítsam, úgy gondolta, hogy a veszekedésnek és a másik ócsárlásának nem abban a pillanatban jött el az ideje. -Persze, hogy szerelmes vagyok! Csak most jobban, mint valaha...-latolgatott, tekintetét a plafonra szegezve és gondolkozva.

-Nem, tesó. Korábban még nem voltál szerelmes. Te nem tudtad egészen idáig, hogy mi az a szerelem! Az pedig nem más, mint önfeláldozás, teljes átadás. A másikért élni. Együtt lélegezni vele, érezni, ahogy a szíve dobban, és szinte meghallani a meg-meg moccanó gondolatokat a fejében. A szerelem egy börtön, aminek a fogságába esel, aminek az árkába vetnek, úgy, hogy még csak el sem követtél semmit. Néha ajándék ebbe a börtönbe kerülni, néha pedig a halálbüntetésnél is rosszabb. Tudod, nem hiába tanultam pszichológiát. Tudok ezt azt, már ha érted. -Don szavai a csontomig hatoltak, jobban meg sem tudtam volna fogalmazni őket. -Amit ezelőtt produkáltál, az bizony nem szerelem volt. Félsz felnőni. Félsz kötődni, tartozni valakihez. Tartasz attól, hogy többé már nem teheted azt amit szeretnél. Nem akarod lekötni magad egyetlen egy személyhez. Nem akarsz függni mástól, nem akarod, hogy ez az érzés hatalmába kerítsen, pedig már megtörtént, igaz? Mondd, hogy így van!-fogta könyörgőre a dolgot. Ő is és én én Zayn reakciójára összpontosítottunk. Lélegzet visszafojtva, szemünket nagyra nyitva vártuk, hogy mit szól Zayn. Bead valami mesét, vagy bevallja ami igazából bántja, amivel gondjai vannak.

Válla végre megemelkedett és kiengedte a tüdejében szabadulásra váró levegőt.

-Talán...-kezdte és megvakargatta az állát. -Lehetséges... Esetleg...-a szavakat kereste amik arra utaltak, hogy nem biztos a mondanivalójában.

-Nagy a valószínűsége, hogy mind egy szálig igaz, amit mondtam!-segítette ki a vele szemben álló lány. -Nézd, Zayn! Mindjárt betöltöd a huszadik évedet! Mire vársz még? Soha nem akarsz megállapodni? Az istenit! Szeretnék egy olyan gyerek nagynénje lenni, akinek a szülei normális házasságban élnek! A szüleink unokákat szeretnének!

-Azt mondod beszéljek fele?-kérdezte meg fojtott hangon és felém biccentett, mire én ösztönösen beljebb ugrottam az ajtóból és a falnak támaszkodtam.

-Mi? Dehogy is! Hisz megmondtam. Ha ismét bepróbálkozol nála, olyat adok arrébb koldulsz. -fenyegetően megrázta a mutatóujját, aztán felhúzta a szemöldökét afféle ,,megértetted?" stílusban. Zayn bólintott egyet, de a képéről nem törölte le a hatalmas kérdőjelet. -Én csak azt mondom neked Zayn, hogy nem az az igazi férfi, aki képes az összes nőt meghódítani, hanem az aki képes mindet feladni egyetlen egyért. Tudom, hogy nehéz kiválasztani egy tökéleteset, -belekezdett az újabb mondatba, majd fojtatta kijavítva magát - A tökéleteset a sok közül, mert kevés van belőlük, de újra meg kell próbáld. Remélem, hogy vannak még olyan lányok, mint Vivienne. Azt hiszem a történetetek itt ér véget. -mondta, elhúzta a száját és mélyen belenézett Zayn szemében. Irigyeltem, mert ő meg tudta ezt tenni, én pedig nem. Ha lett volna rá lehetőségem, akkor is elsírtam volna magam.

Megölelték egymást, majd mielőtt elindult volna hozzám én kirontottam a szobából és elindultam az ellentétes irányba, a nappali felé. Nem vettek észre, mert nem csaptam zajt. Észrevétlenül sétáltam végig a folyosón.

-Remélem, azért tudod, hogy mi mind itt vagyunk neked és melletted állunk, mindezek ellenére!- hihetetlen, hogy mennyit tud beszélni ez a lány. De szerencsére ez ez esetben nem okozott fejfájást, hisz rengeteg kérdésemre választ kaptam. Ha ő nincs, még mindig a fejemet törném. Lassan sétáltam a folyosón, szinte csak vonszoltam a testem. Kelletlenül csoszogtam és magam mellett lóbáltam a karjaimat. Kevésbé ünnepélyes keretek között vonultam be a nappaliba, ahol a többiek kicsit vígabban ültek, tv-t néztek, újságot olvastak, a reggelijüket fogyasztották vagy éppen fel pattantak és felém rohantak. Az utóbbi tevékenységet szigorúan Harry tette.

-Kávét. Csak egy kávét kérek!-mondtam, mielőtt száját nyitotta volna és belefoghatott volna mondani valójában, vagy mielőtt rám zúdította volna kérdései tömkelegét. Leültem a kanapéra Louis mellé, aki a tv-ben valami idióta mesét nézett, amin a fiúk jót derültek, de nekem még ahhoz sem volt humorom, hogy felfogjam a poént. Így csak ültem és meredtem magam elé, valamint néha néha beleszürcsöltem a Harry által készített iszonyatosan erős kávéba. A szemeim kipattantak és a testemben áramlani kezdett a koffein, aminek köszönhetően élénkebb lettem. Erőm még mindig nem volt ahhoz, hogy levezessem valamin vagy valakin a fájdalmamat, így maradtak a gondolatok, amiket rendbe kellett szedni, akár egy irodában, ahol különféle dossziékba kellett besorolni a papírokat. Egyszer megjelent Doniya, üdvözölt, elmondta, hogy mennyire sajnálja ami történt és hogy ő sem így tervezte. Valamint elnézést kért Zayn helyett a nyilvános megaláztatás miatt. Én pedig megköszöntem neki mindent amit értem tett és azt, hogy eljött értem, tartotta bennem a lelket és, hogy mellettem is állt. A jótékonyságának közel sem volt vége, hisz bejelentette, hogy amint hazaérünk Párizsból, ő és Tricia azonnal elvisznek egy nőgyógyászhoz. Ebből arra következtettem, hogy akkor mégsem valósulhatnak meg a terveim, miszerint bezárkózom a szobámba és ott rohadok meg életem végéig.

Amint észbe kaptam már a repülőgépen ültem és már délután egy óra volt. A délelőttöm nagyon hamar eltelt, hisz nem csináltam semmit, csak hagytam, hogy a fiúk tevékenykedjenek körülöttem, pakoljanak utánam, összeszedjék a cuccaimat, kaját tukmáljanak belém, persze sikertelenül, bekenjék a kezemen éktelenkedő hegeket, rám parancsoljanak, hogy öltözzek fel, mert pizsamában nem mehetek a reptérre. Miután mindezt megtettem, végre leszálltak rólam. Jól esett, hogy törődtek velem, de vannak esetek, amikor jobb a magány mint a társaság. Hát ez is egy ilyen eset volt.

Nem kísértek ki a reptérre, mert nem akartak nagy felhajtást, ezért csak sorban elköszöntek tőlem, persze Zayn kivételével, aki ki sem jött a szobájából a Doniyával folytatott beszélgetése után. Lent a szálloda előtt Harry szorosan magához ölelt és belepuszilt a hajamba, majd a fülembe súgta, hogy szeret. Erről én is biztosítottam, csak teljesen más hangsúllyal ejtettem a szót. Egy tipikus sárga taxi szállított minket a repülőtérre, majd bő borravaló letétele után együtt kiszálltunk az autóból és leadtuk a csomagjainkat. Unalmas és keserves sóhajtozások után átmásztunk a szokásos rutinellenőrzésen és felszálltunk a gépre. Amilyen peches vagyok, sikerült kifognom egy olyan ülést, ami mögött két irritáló kis kölök ült és rugdosták az üléseket, valamint ugráltak. Kész kín szenvedés volt végig ülni velük a csaknem öt órás utat. Néhányszor, amikor elaludtam, légörvénybe keveredtünk, aminek köszönhetően felébresztettek, hogy kössem be magam, vagy egyszerűen csak arra keltem, hogy a fejem kis híján betöri az üveget.

Amikor a repülő begördült a londoni reptérre, kicsit megnyugodtam. Bevallom, nagy vártam egy anyai ölelésre, egy mondatra a nőtől aki szült, hogy ,,minden rendben lesz, itt vagyok és vigyázok a drága kislányomra!", de tudtam, hogy ilyesmire a saját anyámtól nem számíthatok. Még is kaptam valami hasonlót, amikor lesétáltam a repülő lépcsőjén és Tricia fogadott egy nagy öleléssel.

-Jajjj, kicsim!-egyik lábáról a másikra állva billegett velem együtt.

-Esküszöm, az orvos után békén hagyunk!-emelte fel a kezét mentegetőzés képpen.

Összeszedtük a csomagjainkat és beszálltunk a kocsiba. Tricia beült a kormány mögé, Doniya pedig mellé. Én hátul foglaltam helyet és ahogy azt a repülőn is tettem, csak kifele bámultam az ablakon. Doniya már nagyon fáradt lehetett, hisz reggel szállt le a gépe és ahogy megérkezett Párizsba azzal a lendülettel repült is vissza velem Angliába.

Azon járt az eszem, hogy mi lett volna, ha amikor beszálltunk a taxiba a hotel előtt, megláttam volna Zayn-t az egyik emeleti ablakban. Biztos levertem volna egy hisztit, hogy nem akarok elmenni, nem akarom, hogy vége legyen és a többi. És valószínűleg ha Zayn kért volna meg, hogy ne menjek el, legyek vele mert szeretne részt venni a gyerekünk felnevelésében akkor én szó nélkül igent mondtam volna, de persze Doniya elküldte volna melegebb tájakra, amin először biztos felháborodtam volna, aztán megköszöntem volna, hogy jól cselekedett helyettem. Miközben ezeken jár az eszem, Tricia megköszörüli a torkát.

-Figyelj, Vivienne. Tudom, hogy nem dönthetünk helyetted, de most ezt tettük. Pár cuccodat átpakoltuk a mi házunkban, szóval ott nyugodtan ellehetsz, amíg a hullámok elcsitulnak. Megbeszéltem édesanyáddal, hogy ne aggódjon, minden rendben lesz veled. Muszáj volt vele beszélnem, nem hagyhattam, hogy aggódjon. Biztosítottam afelől, hogy nálunk minden rendben lesz. Szóval ha nincs ellenedre, lakhatnál velünk egy kis ideig. Tudod más környezet, más emberek, nem árt egy kis változás most az életedben. Tudom, hülyeségnek hangzik ez most így hiszent Zayn családjához...-kezdte, de belé fojtottam a szót. Már az első mondatból megtudtam állapítani, hogy miről lesz szó. Tehát innen az útlevelem és a személyigazolványom. Kicsit nyugodtam voltam így, hogy tudtam Loreen és Maggie nem küldik majd rám a zsarukat és nem köröztetnek majd. Valamint nem jelenik meg majd a nevem és a képem a helyi újságban az eltűnt vagy keressük címszó alatt.

-Köszönöm.-csak ennyit mondtam, de tudták, hogy már is benne vagyok a dologban. Tricia kedvesen rám mosolygott a visszapillantó tükörből, Don pedig bejelentette, hogy megérkeztünk. Egy kis rendelőbe sétáltunk be. Tricia és Don szerint az egyik legjobb londoni orvos vizsgált meg.

A váróteremben ülve és körülnézve egy csomó kismama foglalt helyet rajtam kívül. Mind a férjükkel illetve a barátjukkal voltak, együtt mosolyogtak és a pocakban lakó kis emberkének meséltek és dudorásztak. A szívem összeszorult, tudva, hogy az én gyerekemnek nem lesz apja. Nem lesz olyan apja, akivel focizhat a kertben, akivel barkácsolhat, játszótérre mehet, aki esténként mesét mesélhet neki...Ekkor határoztam el azt, hogyha megszülök akkor árvaházba adtam volna a gyereket. Olyan szülők kellettek volna neki, akik normálisan gondját viselték volna és ahol mind a két fél jelen lett volna a gyerek felnevelésénél. Vagy a másik variáció az volt, hogy teljes mértékben Zayn-re és a családjára bíztam volna.

A következő pillanatban beállított Zayn apukája és boldogságtól csillogó tekintettel nézett hol rám, hol pedig a lányára és a feleségére.

-Na?-kérdezte boldogan, köszönés nélkül. -Ugye fiú lesz?-kérdezte reménykedve a pozitív válaszban. Tehát ő is abban reménykedett, hogy megtartom. Reménykedett? Ő is? Szerintem senkiben nem merült fel az, hogy ha még van rá lehetőség akkor elvetetem, vagy örökbe adom.

-Még nem tudni.-rázták meg a fejüket és akkor kiszólt egy bájos nővérke, hogy mi következünk. Hárman mentünk be, ami számomra elég fura volt, de nem szóltam érte, nehogy megsértsem őket. Bent egy férfi fogadott kedvesen mosolyogva és rögtön arról kezdett el kertelni, hogy olyan szép ez a dolog, amikor a fiatalok eldöntik, hogy gyermeket vállalnak. Egy kis baba micsoda örömöt tud szerezni a környezetének. Aztán amikor leesett neki, hogy kik is vagyunk, akkor jött az, hogy micsoda nagy felhatás lesz a gyerek körül, mindenki imádni fogja az első ,,1D gyereket".  Aztán nyomott egy adag hideg zselét a hasamra, miután felfeküdtem az asztalra. A monitort bámulta, miközben a kis érzékelő szerkentyűt ide oda mozgatta a hasamon. Úgy terveztem, hogy az első ultrahangos vizsgálatra Zayn-nel jövök, ő lesz ott amikor kiderül, hogy kinek adunk majd életet. Vele nevetek majd nagyokat a gyerek elhelyezkedésén és vele fogom fontolgatni a neveket amik szóba jöhetnek. De ez nem így alakult. Két okból kifolyólag sem.

-Ó! Nézzék csak!-vigyorodott el az orvos a számítógép monitorára nézve. -Ez...-kezdte izgatottan, majd felmutatta a hüvelykujját. -Várjunk csak...-kezdett bele megint és erősebben húzgálta a hasamon az érzékelőt. Megnézett még egy pár dolgot egyszer kétszer és lebiggyesztette az ajkait, majd ránk nézett. -Sajnálom...-törölte meg a kezeit én pedig felültem az ágyon. -Nincs baba. -mondta ki végül.

43. fejezet

Sziasztok, tudom sokat vártatok az új részre, de remélem megérte. :) Jó hosszú lett, írtam is egy darabig. >< Rengeteg díjat kaptam mióta felraktam a 42. részt. Nagyon szépen köszönöm! Össze fogom számolni, és ki fogom rakni a díjak menüpontba. Valamint a rész előtt még azt szeretném közölni veletek, hogy számítsatok egy olyan 2-3 hét szünetre ezen a blogon és a másikon is. Félév lesz és tanulnom kell, valamint egy hetet MO.-n leszek és sűrű lesz a programom. De amint tudom hozom a következő részt. Már nem sok van vissza a történetből, csak kb. olyan 4-5 rész. De ne aggódjatok, lesz 2. évad. :) Vagy ha esetleg azt valaki nem akarja olvasni, akkor még mindig ott van a Past or present, ami vidámabb hangvételű történet. :) Remélem ez is elnyeri majd a tetszéseteket és kapok sok kommentet, ahogy az előzőhöz is, amit rettenetesen köszönök!<3 Jó olvasást, lots of love!

Valamint, utólag is boldog szülinapot a mi hősszerelmesünknek! :)<3

Kérlek hallgassátok ezt a zenét, miközben a részt olvassátok. Ha vége a zenének, indítsd újra.

KATT KATT KATT

Értetlenül meredtem rá, nem akartam elhinni azt, amit mondott. Nem akartam, hogy igazak legyenek azok a szavak, amiket a száján kiejtett.

-Harry, de még is mikor történt ez és miért nem mondtad el? Tudod, hogy másképp is történhettek volna a dolgok?- tenyerem az arcán pihentettem és a szavai hallatán az első, ami eszembe ötlött, az az volt, hogy a dolgok másképp is alakulhattak volna. Lehet, hogy a szívem most nem Zayn-é lenne, hanem Harry-é. Nem kellett volna annyit szenvedjek, nem kellett volna fussak számomra az életet jelentő ember után, hanem az ölembe hullhatott volna mindez. Harry megkönnyíthette volna az én dolgomat is és az övét is, de nem tette. Most pedig már nincs mit tenni, nem tudok egyik pillanatról a másikra kiszeretni egy személyből és beleszeretni egy másikba.

-Nem tudom. Fogalmam sincs, Vivienne. Akkor éreztem először, hogy többet érzek irántad mint barátság, amikor megkértél, hogy legyek az állpasid, hogy féltékennyé tedd Zayn-t. Még csak egy napig sem tartott az egész, és már azt kívántam, bárcsak ne az ideiglenes barátod lennék, bárcsak az örökkévalóságig melletted állhatnék, mint egy biztos pont az életedben. Minden ember követ el hibákat. Az én legnagyobb hibám az, hogy nem szóltam az érzéseimről. Amíg élek bánni fogom! Most pedig itt állsz előttem terhesen, Zayn fiát vagy lányát hordod a szíved alatt. Mit kéne mondjak? Hagyd Zayn-t, úgy sem fog már visszafogadni? Élj velem és neveljük fel együtt a gyereket? Ezt nem tudnám megtenni, Viv. Be kell lássam, hogy mindent elcsesztem a kezdeteknél és már nem lehet rendbe hozni. -mondta és kezemet elemelte az arcától és a testem mellé fektette. Megígértem, hogy nem fogok többet sírni. Zayn miatt nem. Viszont azok a könnyek akkor Harry miatt eredtek el. Tanácstalan voltam, egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy mit érezzek. Ott állt előttem egy fiú aki szerelmet vallott, de az agyam egy másikon járt, aki csak játszott velem. Csak játszott velem, de még is őt szeretem, még is elfogadtam a hibáival együtt, még akkor is, ha nem volt képes komolyan venni engem. Nem volt képes komolyan venni azt amit éreztem iránta és még mindig érzek.

Ott állt előttem Harry, egy jóképű, nagylelkű fiú aki teljes szívéből képes volt szeretni minden hibámmal együtt, de én nem tehettem meg, nem tudtam megtenni azt, hogy hasonló képpen érezzek mint ő. Fura érzés ez. Amikor egy luk tátong a mellkasod közepén és nem hagyod, hogy valaki begyógyítsa, mert egyszerűen nem akarod, hogy valaki közéd és a fájdalom közé álljon. Mert a fájdalom az egyetlen dolog, ami ahhoz az emberhez köt aki okozta azt.

-Ne. -közelebb lépett hozzám, megszüntetve a köztünk lévő távolságot. Az arcom két tenyere közé fogta, amit Zayn is csinált már számtalanszor. Hüvelykujjával kitörölte a szememből a könnyeket. -Ne sírj miattam! Nem éri meg, hidd el. Ahogy ismerlek, az elkövetkező napokban itatod majd az egereket egészen addig, amíg el nem apadnak a könny csatornáid.-mondta, majd halványan elmosolyodott. Lenyeltem a torkomban lévő nagy gombócot, szipogtam párat és sóhajtottam egyet.

-Mit gondolsz, képes leszek még valaha megbízni valakiben? Képes leszek majd szeretni bárkit is?-könyörgően néztem fel rá és elvesztem a tekintetében. Szinte imádkoztam, hogy a válasza pozitív legyen. Közelebb húzott magához és a mellére vont. Két hosszú karját a hátam köré fonta és szorosan magához ölelt. Vállára hatottam és mélyen belefúrtam a fejem. Az öleléstől fel kellett volna töltődnöm energiával, de ha az lehetséges még jobban szétcsúsztam. Konkrétan szétfolytam Harry karjaiba. Ő tartott meg, hogy el ne essek. Ő volt az egyetlen, aki akkor megértett. Sors társak voltunk. Ugyan abban a helyzetben voltunk. Ő is és én is olyanba voltunk szerelmesek, akiről azt gondoltuk, hogy soha nem kaphatjuk meg. Ő belém, én Zayn-be.

Az élet egy rohadt körforgás.

Harry-vel átvonultunk az öltöző másik felébe és leültünk a kanapéra. Illetve ő ült, én pedig lefeküdtem és az ölébe hajtottam a fejem. Kaptam egy doboz százas zsepit és elmondhattam, hogy mit éreztem és mit gondoltam. Eközben ő a hajamat birizgáltam, amitől végig futott a testemen a borzongás. Harry elmesélte, hogy vele hogy bánt el az élet, már ami a szerelmet illeti. Számos kapcsolata volt, azelőtt, hogy híres lett volna. De mindig dobták és lekoptatták, mert Harry elmondása szerint túl érzékeny volt és nem akart hamar a következő szintre lépni. Az xfactoros szereplése után persze minden megváltozott. A lányok szinte harcoltak, hogy megkaphassák, csak hogy megérinthessék. De ennek volt rossz oldala is. Az, hogy nem kaphatott olyan lányt, aki azért szereti, aki és nem azért mert híres és a stylistok kikupálták. Volt olyan barátnője is, aki amíg Harry próbákra és a stúdióba járt melózni, összeszedte Harry használt cuccait és eladta őket az ebay-en.

Bennem látta meg azt a lányt aki tudná szeretni azért, aki. De sajnos elkésett és ezt ő is belátta. Elmondtam neki, hogy ha tehettem volna, akkor inkább belé szeretek bele, de az ilyesfajta érzéseket nem minden esetben tudja az ember irányítani.

-Ó hát itt vagytok!-lépett be az ajtón Niall. -Remélem nem zavartam meg semmit...-felmérte a helyzetet, majd halványan elmosolyodott és közelebb sétált. -Jól nézel ki, Viv.- közelebb hajolva nyomott egy csókot a fejem búbjára és szemében szinte láttam a tükörképem, ami nem festett valami jól, de azért kedves volt Niall-től, hogy megdobott egy bókkal, bár tudom, hogy nem gondolta komolyan. -Nem sokára indulunk a szállodába. -mondta, majd egy tincset a fülem mögé simított és kiment újra egyedül hagyva minket.

Feltápászkodtam Harry öléből és összeszedegettem az eldobált papír zsebkendőket. Harry zsebre rakta a telefonjait és az iratait, majd megfogta a bőröndömet és a kezemet is megragadva elindultunk kifele a helyiségből. Szótlanul lépkedtünk a sötét folyosón és csak a bőröndöm kerekeinek a zötykölődését hallgattunk amik a fugacsíkokon siklottak át.

-Készülj fel!-mondta és erőteljesen megszorította a kezemet, amikor az épület bejáratához értünk, ahonnan már hallatszott a tömeg által csapott zaj. Ahogy megláttak minket -illetve Harry-t - a biztonsági őrök, felénk siettek és védelmezően megragadták Harry karjait, elszakítva tőlem. -A lány is velünk jön! -kirántotta magát az őrök szorításából és újra mellém állt, hogy védelmezzen. Harry a kezükbe nyomta a bőröndömet, hogy cipeljék azt. Az ajtóhoz érve kitárta azt előttem és együtt léptünk ki rajta. Kicsit világosabb volt mint bent, így amikor Harry arcára néztem, akkor láttam, hogy a szokásához hívően, nem mosolyog. Átkaroltam a karját és szorosan hozzásimultam, miközben előre lépkedtünk.

-Köszönöm.- szinte csak leheltem a szót a fülébe, de valószínűleg meghallotta, mert felém fordult és biccentett egy aprót. A rajongók sikítozásából semmit nem tudtam kivenni, ami akkor pozitívumnak számított, mert még a véleményük is a padlóra küldött volna. Amikor egy a fiúk számára fent tartott limuzintól úgy pár méterre voltunk és ránéztem az autóra, a sötétített üveg ellenére is láttam az egyik bent ülő személyt. Zayn kifejezéstelen arccal ült az ülésen. Először úrrá lett rajtam a félelem, mert nem gondoltam volna, hogy képesek lesznek betuszkolni egy olyan autóba, amiben Zayn-nel együtt kell utazzak. Harry-re néztem, aki bocsánatkérő pillantásokat vetett felém és megvonta a vállát, amiből azt tudtam leszűrni, hogy muszáj. Tekintettem visszasiklott Zayn-re, aki továbbá is csak maga elé bámult. Nem is pislogott. Az is elszomorított, hogy még annyit sem tudtam kiváltani belőle a jelenlétemmel, hogy tartson attól, hogy találkoznia kelljen velem. Pedig ő biztosan tudott róla, hogy velem együtt kell utaznia.

Mint egy lassított felvétel, úgy játszódott le a következő. A cipőm orráról felnéztem a kocsira és sóhajtottam egyet, mire mozgást érzékeltem. A bent ülő felém kapta a fejét, majd egy erőteljes mozdulattal végig húzta csuklóját az arcán, megrázta a fejét és elfordult.

Zayn sírt. Örülnöm kellett volna, hogy ő is szenved? Nem, én nem ilyen vagyok. Ha ő szenved, akkor szenvedek én is. Ami azzal volt egyenlő, hogy még jobban szenvedtem. A levegőm beszorult, aminek köszönhetően szúrni kezdett az oldalam. Az arcom eltorzult és újra patakzani kezdtek a könnyek a szememből lefelé peregve a szétázott bőrömön. Harry valószínűleg észrevette, hogy nyűglődöm, hisz átkarolta a vállam és gyorsított a léptein magával húzva. Legszívesebben összekuporodtam volna ott helyben és meghaltam volna. De erre nem volt lehetőségem.

Az autó sofőrje kitárta nekünk az ajtót én meg amilyen lendülettel ültem be, olyan lendülettel dobtam ki a taccsot Harry két lába közé.

-Úristen! Jól vagy?-nézett rám aggódva és undorodva egyszerre. Felnéztem rá könnyes szemekkel, gondolom holtsápadt arccal, mire megrázta a fejét. -Ne mond semmit! -utasított. -Csússz beljebb!-mondta, én pedig teljesítettem az utasítását és beljebb ültem Liam mellé. Harry átlépte az általam otthagyott tócsát, majd ő is bepattant. A sofőr becsukta az ajtót, majd ő is beült a kormány mögé. Zayn az anyósülésen ült a sofőr mellett. Próbáltam elnyomni a feltörő zokogást. Nem akartam, hogy Zayn tudja, hogy mennyire fájt nekem, hogy egyszerűen nem tudtam tovább lépni. Próbáltam csendben maradni, úgyhogy csak a tenyerembe temettem az arcom és abban a pózban maradtam egészen az út végéig. Egyszer Harry felém nyúlt és megtörölte a számat egy zsebkendővel.

-Ez micsoda?-nyúlt felém Liam és a csuklómon ejtett sebeket kezdte tanulmányozni. Kirántottam a kezemet a tenyeréből és megigazítottam a pulóverem ujját, hogy eltakarja a hegeket. Mind tudomásul vették a dolgot és békén hagytak. Nem kezdtek el azzal traktálni, hogy ez nem volt jó dolog és ilyet többet ne csináljak.

Harry ahogy eltüntette a zsepit azonnal a mellkasára vont és átölelt, Liam pedig a hátamat simogatta. A velem szemben ülő Louis és Niall pedig csak azzal járultak hozzá a "jobbulásomhoz", hogy biztató és együtt érző pillantásokat lövelltek felém. És ez mind nagyon sokat jelentett nekem. Tudomást sem vettek a fiúról aki darabokra hasította a szívem és az elől ült. Őt nem vigasztalták, nem mondtak neki kedves szavakat. Teljes mértékben mellettem álltak ami aggasztott egy kicsit, mert nem érdemeltem volna annyi figyelmet, amivel megajándékoztak.

Amikor megérkeztünk a hotelhoz a kocsi nagyot fékezve állt meg. Harry kiszállt és kinyitotta az ajtót, majd kisegített engem is. A sok sírástól a fejem lüktetett és a szemöldököm felett lévő hegbe, amit még a verekedésnél szereztem erős fájdalom nyílalt. A többiek is sorban kiszálltak a kocsiból és együtt indultunk el befele pár biztonsági őr társaságában. Zayn villámgyorsasággal elillant előttünk az épületbe. A távolodó alakját nézve, összerándult a gyomrom tudva azt, hogy nemrég még égette az érintése a bőrömet, nem rég még magához ölelt, olyan szorosan, hogy a medencecsontjaink egymást támasztották, forró leheletét érezhettem nyakamon és édes csókjának ízét ízlelhettem.

-Ettél már egyáltalán valamit?-zökkentett ki a gondolataimból Harry, aki nagyon szívén viselte a sorsomat. Azt nem mondhatom, hogy élvezte ezt a helyzetet, mert láttam rajta, hogy sajnál és mindent megtenne, hogy újra boldognak lásson, de a lehető legjobban kihasználta a helyzetet. Mindig a közelében kellett, hogy legyek, mindig átölelt amikor csak tudott és engedte a szituáció. Apró csókokkal árasztotta el a testem és mindig lágyan cirógatott. -Hahó!-integetett idétlenül előttem, mire megint sikerült kizökkentenie.

-Bocs, mi volt a kérdés?-kérdeztem kissé rekedt hangon.

-Ettél már ma valamit?-ismételte meg.

-Nem.-megráztam a fejem.

-Akkor felmegyünk a szobába és rendelünk valamit, rendben?-kérdezte felvont szemöldökökkel előttem állva és próbált meggyőződni afelől, hogy ezúttal minden figyelmem neki szentelem.

Bólintottam. Pedig egyáltalán nem állt szándékomban enni, de ezt nem közöltem Harry-vel, mert akkor még neki állt volna velem vitatkozni, amihez a legkevésbé sem volt kedvem.

Felbaktattunk a lakosztályba. Illetve, hogy pontos legyek, elmentünk a liftig, aztán az felvitt minket a legfelső emeletre a lakosztályig. Megmutatta Harry a szobámat, ahol egy az egyben le is vetettem magam az ágyra és eszemben sem volt onnan elmozdulni. Soha többé.

Harry magamra hagyott, amíg elment elintézni a dolgait. Ez idő alatt, remélem mondanom sem kell, hogy átgondoltam az életemet az elejétől a végig. Úgy százszor. És úgy ezredjére. Feküdtem a hátamon és akármennyire is azon voltam, hogy elaludjak és reggel arra ébredjek, hogy az egészet csak álmodtam, nem jött össze a dolog. Szinte még pislogni se hunytam le a szemem. Niall hozott nekem enni, de mondtam neki, hogy nem kérem, ezért nemes egyszerűséggel megette helyettem eltüntetve a nyomokat. Tulajdonképpen segített megúszni azt, hogy Harry belém tukmálja.

Kitudja meddig feküdtem még az ágyban nyűglődve, mikor bejött hozzám Louis, amin meglepődtem, mert vele eddig még alig beszélgettem. Nincs különösebb oka, csak a fiúkkal amúgy is keveset találkoztam. Azért jött, hogy elmondja, hogy menjek el fürdeni, az talán segít kitisztítani a fejemet és egy kicsit felfrissíthet. Megfogadtam a tanácsát és a nemrég behozott poggyászomból elővarázsoltam magamnak a pizsamának kijelölt ruhákat, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt. Magamra zártam az ajtót és levetkőztem. Ezután beálltam a zuhany alá és megengedtem a vizet. A zuhanyrózsából spriccelni kezdett a víz és a hátamra csöpögve végig folyt azon. A forró víz eszembe juttatta Zayn forró csókjait amik körbe ölelték a testem. Már nem tudtam sírni és nem azért mert nem volt már rá okom, vagy már nem éreztem olyat amiért kellett volna. Hanem mert már elapadtak a könnycsatornáim, ahogy azt Harry is mondta. A szemem kiszáradt, ezért bő vízzel megmostam az arcom, ami tényleg felüdített. Öt perc után már nem bírtam elviselni a hőséget a helyiségben, ezért elzártam a vizet és kiszálltam a zuhany alól. Megtörölköztem, felvettem a pizsamámat és a fürdőköntösömet, majd visszamentem a szobába. A szobába, ahol Harry feküdt az ágyban.

-Harry! Te...-kezdtem felvont szemöldökökkel, de nem fejeztem be a mondatom végét, csak megráztam a fejem.

-Én?-tárta szét a karját arra várva, hogy magyarázzam meg, de nem tettem. Átsétáltam az ágy másik oldalára és befeküdtem mellé. Betakaróztam és a kezeimet összekulcsolva a hasamra fektettem.

-Mi lenne, ha most megcsókolnálak?-kérdezte félve.

-Nem gondolod, hogy egy kicsit pofátlan vagy? Most vagyok túl egy szakításon, és valószínűleg hosszú időbe fog telleni, amíg végre túl tudok lépni ezen. Nem beszélve arról, hogy a bandatársad volt barátnője vagyok...-ezúttal a gondolataimnak hangot is adtam, így Harry-vel megosztottam őket.

-Igazad van, sajnálom!-mondta bűnbánó képet vágva és már kezdett kikászálódni az ágyból.

-Én sajnálom!-sóhajtottam és elkaptam a csuklóját. Nem akartam egyedül maradni, hisz tudtam, hogy az ilyen helyzetekben az a legrosszabb. Meg persze tapasztalatból is tudom, hisz a csuklóm bánta, mikor egyedül voltam. Halványan mosolyogva visszafeküdt mellém az ágyba.

-És igazán köszönök mindent, Harry!- mondtam, majd egy halovány gyors csókot nyomtam ajkaira és mellkasára fektettem a fejem. Legalább annyi tisztesség volt benne, hogy húzott egy pólót.

***

Arra gondoltam, hogy nem lesz jó éjszakám, de ilyen pokolira nem számítottam. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Foghatnám arra, hogy Harry horkolt, de természetesen ez nem igaz. Csak hánykolódtam az ágyba. Nem találtam a helyemet. Ha kitakaróztam, fáztam, ha betakaróztam melegem volt. Ezért egész éjszaka lengettem a paplant. Néha jártam egy kört a szobában, aztán visszafeküdtem. Így ment ez egész éjszaka. Úgy nyolc óra körül sikerült elaludnom, de nem sokat aludtam, hisz Harry kilenckor kelt és felébredtem amikor kifele menet becsukta maga mögött az ajtót. Akkor még sikerült elaludnom, de amikor ez az ajtócsapódásos dolog másodszorra sült el, akkor már nem tudtam. Két ismerős hangot hallottam a folyosó felől. Nem kellett két másodperc, kipattantam az ágyból és az ajtóhoz siettem. Halkan kinyitottam és körülnéztem felmérve a terepet.

-Egyszer majd rájössz, hogy a kurvák már nem hoznak boldogságot, az alkohol nem oltja a szomjad, a cigaretta nem oldja a feszültséged, a drog nem ad neked édes életet és a haverok nem bújnak hozzád, ha fázol.-mondta Doniya a szobája előtt álló Zayn-nek. Minden, amit akartál ott volt az orrod előtt, de már késő. -húzta el a száját Don és szorosan megölelte Zayn-t, majd tenyerével végig simított az arcán, ellépett tőle és az én szobám felé indult. Behajtottam az ajtót és az ágy felé vettem az irányt.

-Doniya! -hallottam meg Zayn hangját a folyosó felől.

-Igen?-kérdezett vissza.

-Én szeretném azt a gyereket.

42. fejezet

Sziasztok, meghoztam az új részt, remélem tetszeni fog. :) Várom a véleményeket kommentben. Rengeteg új olvasót kaptam aminek nagyon nagyon örülök. :) És áthaladtunk a 75.000 megtekintésen, amit rettenetesen köszönök nektek! A hét folyamán kaptam három díjat, amit szintén köszönök. 

2x

Valamint, megint készítettem velem egy interjút, amit itt el is olvashattok vagy a blogon. KATT.

Csalódottságomat és bánatomat könnyekbe fojtottam. A szívem hevesebben vert, mint valaha. Annál is hevesebben, mint amikor Zayn végig simított a bőrömön, mint amikor forró leheletét arcomon éreztem vagy amikor ajkai az enyémeken csüngtek. Még mindig érzem, ahogy Zayn karjai a derekam köré fonódtak és szorosan magához húztak. A lelki szemeim előtt lebeg ahogy vaskos, erős tenyere közé vette az arcomat. A bőrömön még mindig bizsereg ott, ahol megérintett. Nem tudom elhessegetni Zayn arcát a gondolataimból. Ahogy ott állt a színpadon először dühösen azt hittem képes lenne megpofozni. Majd amikor enyhültek a vonásai és szomorúságot és tanácstalanságot véltem felfedezni a szemében... Már nem is tudom mit gondoljak. Már nem akar engem? Ezért küzdött értem és én ezért küzdöttem érte? Hogy így fejeződjön be az ami szinte még csak el sem kezdődött? Én minden tőlem telhetőt megtettem, amíg ő szinte a füle botját sem mozdította. Azt hiszem igaza volt Zayn-nek: nem kellett volna olyan szekér után futnom, ami már nem vesz fel.

Lesétáltam a színpadról azt vártam, hogy Zayn utánam jöjjön és hozzáfűzzön az utolsó mondatomhoz valamit. Akármit, amiből megtudhattam volna, hogy mit gondolt. De nem jött. Már nem érdekelt semmi, próbáltam lezárni magamban a dolgokat és túltenni magam rajtuk. Az sem érdekelt, ha a kint ülő közönség ócska cafkának gondolt, mert nem lehetett levakarni Zayn-ről. Gondoljanak amit akarnak, hisz úgy sem jövök a képbe többé.

Felcsendült a színpad felől Niall hangja, aki bocsánatot kért és megígérte a fanoknak, hogy énekelnek még három bónusz számot. Mindjárt jobb lett a hangulat és tovább énekelték a Kiss you című számukat.

Zayn hangjába beleborzongott a testem és erős késztetést éreztem arra, hogy visszaforduljak és a képébe vágjak minden ocsmányságot. De tudom, hogy ha ezt megtettem volna, soha nem bocsájtottam volna meg magamnak.

Rázkódó vállal sétáltam végig a színpad mögött az emberek között akik csendben álltak és figyelték, ahogy vonulok. Valamennyi ember arcáról le tudtam olvasni az együttérzést, de voltak olyanok is akik szinte a tekintetükkel megöltek, amiért ekkora kalibát csináltam. Úgy érzem jobban tettem, hogy csak egyenesen előre néztem, amúgy sem láttam sokat a szememben gyűlő könnyektől amik alig várták már, hogy kibuggyanjanak és végig folyjanak arcomon, majd nyakamon, addig amíg a ruhámra nem hullanak. Egy egyszerű csuklómozdulattal kitöröltem a szememből a szomorúság vizét és szipogtam párat, majd berontottam abba a vécébe, ahol hagytam a bőröndöt. Az utolsó az volt amit abban a percben akartam, hogy magam után kelljen hurcolászni a ruhákkal megpakolt gurulós táskát. Leülök rá, majd az arcomat a tenyerembe hajtom és hagyom, hogy a vállam tovább rázkódjon és hogy a torkomból előtörjön a bánatom hangja. Szemet csípte az olcsó női kölni és a lefolyókból előtörő szennyvíz szaga. Úgy éreztem át lettem verve, cserben hagytak és meg voltam győződve afelől, hogy egy olyan világba akarnak teleportálni, amiben Zayn nem létezik. Én márpedig Zayn nélkül képtelen vagyok élni. Most biztos mindenki azt gondolja, hogy ez hazugság, hisz képes voltam létezni Zayn megjelenése előtt. Ez így van. De most jöttem csak rá, hogy nem volt teljes az életem azelőtt, hogy Zayn a képbe nem került. Csak lézengtem a nagyvilágba és azt csináltam amit mások mondtak. Nem volt saját életem, addig amíg Zayn meg nem jelent. Feldobta a mindennapjaimat, izgalmasabbá tette őket. Mindig megnevettetett és megdobogtatta a szívemet. Tudna valaki szívdobogás nélkül élni?

Egy pillanatra átsuhant az agyamon az öngyilkosság gondolata, de gyorsan el is hessegettem. Nem vagyok és soha nem is voltam olyan bátor, hogy ilyenre képes legyek. Megölni nem mertem magam, de kárt tenni nem féltem semmit érő testemben. Felálltam és egy mozdulattal kirántottam a nadrágomból a szíjamat és azzal a fém résszel amit az öv lukjaiba szokás dugni, mély sebet ejtettem a bal csuklómon. Fájdalmamban felsikítottam egy akkorát, hogy a hangszálaim is beleremegtek, majd még egyet vágtam magamon, hogy a fizikai fájdalom elterelje a gondolataimat a lelki traumámról.

Két vágás éktelenkedett a csuklómon, egy X-et formálva. A meleg vér kezdett előszivárogni a bőröm alól, majd először vékony csíkban csordogálni kezdett végig az alkaromon, míg a cseppek a nadrágomra nem csöpögtek. Némán ültem, de a könnyek mindig csepegtek a szememből. A csuklómra meredtem és próbáltam felmérni a károkat, amiket magamon immár nem először ejtettem. A torkom iszonyatosan kapart a nem sokkal előbb történt kiabálások miatt. Nagyokat nyelve próbáltam eltüntetni a gombócot ami idő közben a nyelőcsövemben keletkezett, de hiába. A telefonom vadul rezgett a zsebembe, de nem akartam senkivel beszélni. Mikor a telefon rezgése alábbhagyott eszembe jutott, hogy a névjegyzékemben Zayn még mindig úgy szerepel, hogy a bradfordi bad boi, aminek következtében éles fájdalom nyílalt a bordáim közé. Szemeimet összeszorítva nekidőlők a csempéknek és lassan fokozatosan lecsúszok a földig. Felhúztam a térdem és a karjaimmal átkarolva ráborultam és előre hátra ringatóztam úgy, mint amikor Zayn ringatott, amikor az ölében ültem. Apró fájdalmas nyögések hagyták el a számat miközben szipogva itattam az egereket. Nem láttam magam, de fogadni mernék, hogy úgy néztem ki, mint egy mosott, gyűrött rongy. A szemem karikás, duzzadt és vörös lehetett. Mint aki kötőhártya gyulladást kapott.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, amikor meguntam azt, hogy a könnyek perzselték az arcom és újra meg újra legördültek azon. A fejem is belefájdult a sok sírásba, a kezemről már nem is beszélve. Felkászálódtam a padlóról és elővettem a mobilom, hogy megnézzem mennyi időt töltöttem depressziózással a büdös női vécében. Bár csak az időt akartam megnézni, erős kényszert éreztem arra, hogy megnyissam a Doniya által hagyott üzenetet. Vagy húsz nem fogadott hívásom és öt üzenetem. Ennyiszer még senki sem keresett. Don nagyon jó barátom lett, talán még jobb is mint Rebeca. Beca-t is szeretem, mindig megosztottam vele mindent és olyan volt nekem mint egy testvér, de ő mindig is olyan volt, hogy kikerülte az akadályokat, ha beléjük ütközött., Doniya pedig inkább segít nekem átlépni felettük. Valamiért hozzá erősebb szálak kötnek.

Elolvasom az üzenetét amiben a következők állnak: Maradj Harry-vel! Ismétlem maradj Harry-vel! A repülőgépem holnap reggel landol, nem sokára találkozunk! Ne csinálj semmit, Viv! xX

Doniya felém tartott, hogy tartsa bennem a lelket. Nekem pedig csak annyi volt a dolgom, hogy Harry-vel maradjak. Úgy voltam vele, hogy talán ezt tudom is teljesíteni, így összeszedtem magam -ami jelen esetben azt jelentette, hogy megmostam a kezem és az arcom-, majd felkaptam a cuccaimat és kirontottam végre a helyiségből. Kint friss levegő csapta meg a kissé még nedves arcomat. Az emberek továbbra is illetéktelenként néztek rám, aki behatolt az ők magánszférájukba.

Odasétáltam egy középkorú férfihez.

-Merre találom Harry és Zayn öltözőjét?-kérdeztem, mire a férfi fejét csóválva intett egy folyosó felé. Bőröndömet magam után húzva sétáltam végig lassú léptekkel a folyosón. Sorba haladtam el Liam, Niall és Louis öltözője mellett. Kizárásos alapon az utolsó kettő volt Zayn-é és Harry-é.

Megálltam a ZAYN MALIK felirattal ellátott ajtó előtt és ismét fátyolos tekintettel vettem egy mély levegőt, majd szaggatva fújtam ki azt.

Bekopogtam, de senki sem szólt vissza, így hát beléptem az öltözőbe. Zayn parfümjének illata csapta meg az orromat amitől újra feltörtek bennem az érzések, de senki sem tántoríthatott el a célomtól. Közelebb sétáltam a sminktükréhez és megragadtam egy tollat meg egy szalvétát amin apró morzsákat véltem felfedezni és a következőt írtam:

Mostantól úgy gondolok rád mint egy egyszerű hétköznapi fiúra , akit bármikor képes lennék szeretni, de nem te leszel az egyetlen. Nem fogok miattad sírni, és nem fogok rád várni. Észreveszem hogy más fiúk is léteznek. A szívem mélyén még mindig reménykedem, de nekem is szükségem van a boldogságra. Nem fogok miattad mindent veszni hagyni úgy, hogy még csak nem is vagy az enyém. Fáj, és nagyon nehéz, de tovább kell lépnem, és most az egyszer nem miattad, hanem magam miatt.

A szerelmed.

Nem olyan tartalmas levelet írtam neki, amilyet ő nekem. Nem minden igazság, amit leírtam, hisz soha többé nem tudok úgy gondolni rá, mint egy hétköznapi fiúra, de úgy érzem, jobb ha ezt ő így gondolja majd. Azt akartam tudja, hogy teljes mértékben el akarom felejteni és új életet akarok kezdeni, amiben ő nincs benne. Ez sem teljesen igaz, sőt egyáltalán nem, de jobb ha ő így tudja és kicsit neki is fáj valami, ami velem kapcsolatos, nehogy már csak én szenvedjek.

A továbblépés érdekében elhagytam az öltözőjét amilyen gyorsan csak tudtam. Tovább lépés érdekében? Édes istenem! Ki áltatok? Mikor fogok továbblépni? Egy élet nem lenne elég, hogy megküzdjek ezzel vagy, hogy elfelejtsem.

Kisétáltam az öltözőből és elejtettem az utolsó könnyemet is, majd megtöröltem az arcomat és tovább sétáltam pár métert amíg meg nem álltam Harry ajtaja előtt. Ez az ajtó jelentette akkor számomra az új kezdetet, így hát beléptem rajta. Ahogy Zayn öltözőjében sem volt Zayn, úgy Harry sem volt a sajátjában.

Leültem a kanapéra és míg Harry-t várom, ezerrel kattogott az agyam. Ezúttal azon, hogy milyen életem lenne, ha nem ismertem volna meg a számomra most mindent jelentő fiút. Minden könnyebb lett volna akkor számomra, ha Ő kimarad az életemből. Akkor valószínűleg a mindennapjaim azzal tölteném, hogy fizikát tanulok éjjel nappal és azon görcsölök, vajon felvesznek-e az egyetemre. Rebeca-val szokás szerint megtartottuk volna a péntek esti filmnézős fagyi evő-s rituálénkat. De sajnos vagy nem sajnos nem így alakította az életemet a sors. Ha nem ismertem volna meg Zayn-t, most nem tudnám mi az, hogy szívből szeretni. Nem tudnám mi az, hogy áldozatokat hozni. Nem tudnám mit jelent az adrenalin fogalma. Nem tudnám mit értenek az emberek az alatt, hogy halgass a szívedre. Minderre nem került volna sor ha Zayn nem jön és nem lép be a világomba. Sok mindent köszönhetek neki.

Harry belépett az ajtón és szomorúan nézett rám. A jelenléte valami egészen új érzést ébresztett bennem.

Felálltam és lassan felé sétáltam. Alig pár lépésre voltam tőle, mire ő kitárta a karjait. Közelebb léptem hozzá  és ahelyett, hogy karjaiba vetettem volna magam, karjaimat a nyaka köré fontam és hosszasan megcsókoltam. Visszacsókolt, de eltolt magától.

-Kell valaki, akit szerethetek!-mondtam és éreztem, hogy az arcom megint könny áztatta.

Harry megcsóválta a fejét és ellépett mellőlem.

-Viv. Te is tudod és én is, hogy nem én vagyok a te embered. Ezt nem tehetem se Zayn-el se veled, akármilyen nehéz is ellenállnom. -megrázta a fejét ismét. -Azt akarod, hogy legyen még egy ember, aki úgy szeret mint Zayn, de olyan ember nincs több. Nem létezik. Igaz, hogy én is szeretlek, de ez az érzés eltörpül az övé mellett. -arcomon egyszeriben kisimultak az izmok és minden figyelmemet Harry-nek szenteltem, aki mélyet sóhajtva folytatta amit elkezdett.- Jól hallottad. Vivienne. Szerelmes vagyok beléd. -kinyögte, majd magasba emelte a karjait. -Esküszöm neked, hogy ez az irányításom nélkül zajlott! Lehet, sőt biztos, hogy annyira nem szeretlek, mint Zayn, de azt nem mondhatom, hogy közömbös vagy számomra. Amikor megkértél, hogy legyek az áll pasid, akkor a szívem szakadt meg, mert legszívesebben azt mondtam volna, hogy nem az áll akarok lenni, hanem az igazi. De nem mondtam, mert ez így volt rendjén. Van fogalmad róla, hogy mennyit könyörögtem Zayn-nek, hogy egy kicsit jobban becsüljön meg, hogy jobban figyeljen rád? Mert egy ilyen lányt mint te, nem talál még egyet. Ha nem lenne Zayn, de van nagyon is és örülök neki, meg szeretem mintha a bátyám lenne, akkor esküszöm bepróbálkoznék nálad. De ezt nem tehetem, hisz fogadalmat kötöttünk, hogy semmilyen lány nem állhat a banda útjába. -felnevetett és zsebre dugtam a kezeit. -Lehet, hogy ezt nem kellene elmondanom neked, lehet, hogy ezzel csak még jobban megkavarok mindent benned, de ha már így hozta a helyzet...-közelebb lépett hozzám, megszüntetve a köztünk lévő távolságot. Beletúrt kócos hajamba, majd egy tincset a fülem mögé tűrt. Szép, zöld csillogós szemeivel az arcomat fürkészte és még egyszer utoljára megszólalt.-Szeretlek.

41. fejezet

Sziasztok! :) Először is. Itt az új rész, remélem tetszeni fog és izgalmasnak találjátok majd. Az én tetszésemet még mindig nem nyerte el az írásom, de velem ne törődjetek. Másodszor. Nagyon nagyon boldog születésnapot a mi drága egyetlen Zayn-ünknek! Hihetetlen, hogy nem rég még csak 18 éves volt, most pedig már a 20-as éveit pengeti majd. Felfogni se tudom, hogy milyen gyorsan telik az idő. Harmadszor pedig, valami különlegességgel jelentkezem. Két interjút is készítettek velem, a legjobb tudásom szerint és őszintén válaszoltam rájuk. Esetleg ha elolvasnátok és még lenne kérdésetek, azt nyugodtan feltehetitek kommentben, chat-en email-ben akárhol. :) Jó olvasást! <3

________________________________________________________________

1.A blogodba miért pont Zayn lett a főszereplő?

Heylin.:Először is azért, mert szerettem volna egy olyan blogot nyitni, ami a lehető legjobban eltér a többitől. Minden egyes blogban amit olvastam a történet Londonban játszódott. Mivel Zayn beceneve (Bradfordi bad boi) kapcsolódik egy helyszínhez (Bradfordhoz) úgy döntöttem őt választom.

2.Happy End-et szeretnél a történetbe?

H.:Még nem tudom mit szeretnék. A történet vége még nincs meg, és sorozatban pattannak ki újabb és újabb ötletek a fejemből, amik hol pozitívak és hol negatív események. Minden esetre olyan véget szeretnék, amire egyáltalán nem számítanak az olvasóim.

3.Hány design volt eddig a blogon?Mind te szerkesztetted?

H.:Összesen 8 vagy 9, nem tudom pontosan. Mindet én szerkesztettem, kivéve a fejléceket. A fejlécek közül (9 darab) én csak 4-et csináltam.

4.Kb. még hány rész lesz?

H.:Több blogom volt már amiket töröltem és amikor ezt elkezdtem, megfogadtam, hogy minimum 70 részesre írom. De jelenleg úgy néz ki, hogy sajnos maximum 50 vagy 60 részes lesz.

5.Lesz-e "2. évad"?

H.:Egyszer már elgondolkodtam rajta, úgy hogy előfordulhat, hogy lesz.

6.Miért pont az 1D-vel írsz/írtál történetet?

H.:Azért, mert fan vagyok és akkor láttam először fan fiction-t, amikor fan lettem. Azelőtt azt sem tudtam, hogy ilyenek léteznek.

7.Mikor indult a blog?

H.:2012. augusztus 5.-én.

8.Hány éves vagy? ( Ha nem akarod elmondani , jelezd )

H.:16. életévemet töltöm 2013-ban.

9.Van -e háziállatod?

H.:Van.

10.Ha lehetne egy szuper képességed mi lenne az?Miért pont az?Mire használnád fel?

H.: Szerintem a varázslást választanám. Az olyas fajtát mint a Harry Potter filmben. Akkor azt varázsolnék, amit akarnék és akkor amikor akarnám azt. Persze a varázserőmmel másoknak is segítenék, nem csak magamnak varázsolnám meg az "aranyéletet".

11.Mit szeretnél el érni az életbe?Vagy mit értél el már az életbe amire rettentően büszke vagy?

H.:Szeretnék tolmács, ügyvéd vagy színész lenni. Esetleg író és kritikus. Mindenképp valami olyat szeretnék, ami által az emberek megismerhetik a nevemet. Mindig is szerettem a figyelem központjában állni. New Yorkban szeretnék élni. Lehet, hogy gáz, sőt biztos, de amikor még Magyarországon éltem, indultam egy nemzetközi székely mesemondó versenyen amin indultak székelyek is és olyan emberek is akik Romániából érkeztek. Arany fokozatot kaptam a versenyen és valami rohadt büszke voltam magamra, mert nem hittem volna, hogy sikerülhet. Büszke vagyok arra, hogy sok emberrel ellentétben fel merem vállalni azt aki vagyok és büszke vagyok arra, hogy kimerem mondani amit gondolok.

12.Voltál -e koncerten?Ha igen kinek a koncertjén?Hol?Ha nem , kinek a koncertjére akarsz eljutni?

H.:Még nem voltam és el szeretnék jutni egy Justin Bieber és egy One Direction koncertre.

13.Mi az a szín amit abszolút utálsz?

H.:Citromsárga és narancssárga.

14.Ha három lehetőség lenne : kikapcsolod az életedet ; újraindítod az életedet ; hagyod ugyanígy az életedet.Melyiket választanád?Miért?

H.:Hagynám ugyanígy, mert így jó és szeretném megtudni, hogy miket tartogatnak még a számomra a fentiek.

15.Kb. hány éves korodig hittél a húsvéti nyusziba/télapóba/jézuskába?Magad jöttél rá vagy valaki elmondta?Hogyan jöttél rá vagy ki mondta el neked?Hogy fogadtad?

H.:Maximum 5 éves koromig hittem a jézuskában. Egy idő után a szüleim megunták az egészet és egyszerűen kézbe kaptam az ajándékokat. Nem emlékszem, hogy hogy volt. Egyik évben még a fa alatt voltak az ajándékok a másik évben már nem. Nem kérdeztem semmit, hogy miért, egyszerűen csak elfogadtam. Nálunk soha nem volt divat a télapó és a húsvéti nyúl sem.

+1.Ha van háziállatod mutass róla/róluk képet!(Ha nem probléma.)Ha nincs háziállatod akkor kérlek a kedvenc állatodról mutass egy képet!

Ezt a kritikát megtekintheted ezen a blogon: KATT KATT KATT! 

_____________________________________________________________

-A történetet megálmodtad vagy csak úgy jött?

-Hú. Ez nehéz kérdés. Volt egy blogom, amit még májusba kezdtem el. Oda nagyon-nagyon sűrűn hoztam a részeket és azt a blogot nagyon összecsaptam. Láttam, hogy más blogok mennyire sikeresek, így úgy döntöttem bezárom a blogot, bezárok mindent. Akartam valami egyedit alkotni, ami ki van dolgozva. Így azt mondtam, én arról fogok írni, hogy Zayn-t visszaültetik az iskolapadba.Abban a pillanatban pattant ki a fejemből, amikor megnyitottam a blogot, és az első bejegyzésnek megadtam a Prológus címet.

-A a főszereplő lányt magadról mintáztad?

- Nem. Egyik szereplőt sem magamról mintáztam egyik blogomban sem. Teljes mértékben kitalált a személyiségük.

-Gondolom te is olvasol sok féle blogot. Melyik az a blog amelyiket évekig eltudnál olvasgatni?

-Nem, nem olvasok sok blogot. Egy ismerősöm blogjait olvasom csak, mert egyszerűen megunhatatlan ahogy ír. A kedvenc blogom tőle: DON'T YOU REMEMBER?

-Amikor valaki hozzászól a legújabb részhez, milyen érzés önt el?

-Ezt nehéz megfogalmazni. Először mindig kíváncsi vagyok, aztán mikor azt olvasom a kommentben, hogy "nagyon jó, kövit!" akkor kicsit csüggedt, mert igazából néha azt várom, hogy az olvasóim ellássanak pár tanáccsal, hogy hogy javíthatnék az írásomon. Persze, mindig nagyon-nagyon örülök minden kommentnek-még egy pár szavasnak is- hisz veszik a fáradságot az emberek és írnak, mert tudják, hogy mennyit jelent ez nekem és ha nem írnának, nem írnék nekik új részeket.

-Mit tanácsolnál azoknak, akik most vágnak bele az írásba?

-Azt, hogy soha ne adják fel, mindig akad valaki aki olvasni fogja amit írnék, még ha csak egy személy is az. Én már az első rész közzététele után be akartam zárni a blogot és most meglehet nézni hol tartok! Közel 60.000 oldalmegjelenítés és több mint 83 feliratkozó a blogomon. Ha feladtam volna, most nem tartanék itt. Eleinte nagyon sokat kell dolgozni a bloggal. Nekem is idő kellett hozzá, hogy rájöjjek mi tetszik az embereknek egy blog kinézetén. A blog kinézete nagyon fontos! De az írás, amit oda írnak még inkább. Még a mai napig szinonima szótárt használok és megnyitom a google-t amikor írok, hátha szükségem

lesz rá. Nem féljetek segítséget és véleményt kérni, hisz mindenki a hibáiból tanul.

-Most egy kicsit áttérünk az új blogodhoz. (link itt) Ezt  a történetet, hogyan vagy honnan találtad ki?

-Már kezdtem unni a Nor with you, nor without you-ban Viv szemszögét. Kellett valaki más, akinek az életébe bele tudtam képzelni magam. Hiányzott már valami újdonság. Igazából már rég akartam nyitni egy új blogot, de nem állt össze a fejemben a történet. Csak foszlányok és idióta nevek, amikkel szinte semmit sem lehetett kezdeni. Erről a történetemről lehet elmondani, hogy "megálmodtam". Mikor reggel felkeltem, már tudtam, hogy miről fog szólni. Nap közben a fejemben kiegészítettem pár dologgal, ami biztosított afelől, hogy merjek belekezdeni, mert nem fogok beleunni és a többiek is szeretni fogják, hisz én is szívesen olvasnék egy olyan blogot ami a múltban, évszázadokkal

régebben játszódik.

-Na, akkor az utolsó kérdésem. Amikor írod a részeket hallgatsz valamilyen zenét vagy 

inkább csöndben írod őket?

-Na hát ez igazán érdekes kérdés. :D Először mindig kapcsolok valami zenét, mert a zenétől megjön a kedvem az íráshoz. És írás közben mindig facebook-ozok meg twitterezek és hát ugye hallgatom a zenét is. És azon kapom magam, hogy nem növekszik a rész tartalma amit épp írok. És akkor kinyomom a zenét és próbálok koncentrálni, de egy idő után megunom

zene nélkül, úgyhogy visszakapcsolom. Szóval miközben írok, ki-be kapcsolgatom a zenét.

Ezt a kritikát megtekintheted ezen a blogon: KATT KATT KATT!

________________________________________________________________

A közel nyolc órás út hamar eltelt, annak ellenére, hogy általában ha várunk valamit kétszer olyan lassan telik az idő. Néhányszor ébredtem csak fel. Legtöbbször akkor, mikor Sierra eszeveszetten rikácsolt miközben telefonált, vagy amikor kifele ordibált az ablakon kevésbé kedves szavakat. Felajánlottam volna, hogy vezetek helyette én egy kicsit, hogy pihenni tudjon, de nincs jogosítványom, így be kellett érnie azzal, hogy figyelmeztettem, amikor áthajtott a másik sávba, vagy felébresztettem amikor elaludt. Nem voltam benne biztos, hogy épségben megérkezünk úti célunkhoz, de minden kétségem elszállt abban a pillanatban, amikor az útszélén megpillantottam a táblát amire nagy betűkkel volt írva a város neve. Ültemben kiegyenesedtem és szinte rátapadtam a szélvédőre azt lesve, hol kell lefordulni. Igaz, hogy én nem voltam, vagyok és valószínűleg nem is leszek jártas Párizsban, de volt egy "remek" fuvarosom akinek a fejébe szinte be volt építve egy GPS.

Ahogy közeledtünk ahhoz a térhez ahol a színpad fel volt állítva és ahol a fiúk koncertet adtak, átfutott a testemen egyfajta borzongás. Már milliószor összeraktam a fejemben a szöveget, amit Zayn-ek akartam mondani, de még is úrrá lett rajtam a félelem. Nem attól féltem, hogy megint visszautasít vagy elküld melegebb tájakra, hanem attól, hogy esélyt sem ad arra, hogy elmondjam amit akarok. Úgy voltam vele, minél rövidebbre kell fognom a mondandómat, de annál hatásosabbra kell megfogalmazzam. Tudtam, hogy Zayn szeret, efelől semmi kétségem nem volt. Egyszerűen csak meg kellett győznöm afelől, hogy én is úgy szeretem őt, ahogy ő engem, fontosabb az életemnél is és fontosabb mindenki másnál. Ki lenne fontosabb Zayn-nél? Loreen? Ugyan már! Mindig eltiltott attól amit szerettem, mindig a nővéremet részesítette "előnyben", mindig azt akarta, hogy olyan legyek mint ő. Azt akarta, hogy legalább olyan ismert legyen a nevem mint Maggie-é Las Vegas-ban. Szóval engem csak a második helyre sorolt. Remélem így érthető, miért fontosabb számomra egy fiú mint az "anyám". Különben is, néha kell áldozatokat hozni.

Ezen gondolkodtam egészen addig, amíg meg nem hallottam az egyik irányból az emberek nyüzsgését. Ismét felkaptam a fejemet és megláttam a tömeget a Paris Bercy előtt. Ez egy hatalmas fedett stadion. Ahogy hallottam a koncert már nagyban tartott, de még mindig millióan tolongtak a bejárat előtt. Gondolom ők voltak azok az emberek, akiknek jegyük nem volt, de mindenképpen be akartak jutni. Én is közéjük tartoztam, habár engem teljesen más ok vezérelt.

Sierra még le sem fékezett, de én már kiugrottam az autóból. Amikor megállt a platóról gyorsan lekaptam a bőröndöm, hálálkodtam neki egy sort, majd futni kezdtem a mögöttem zötykölődő kofferrel a nyomomban.

Meg sem próbáltam elől bejutni. Ha oda is verekedtem volna magam a bejárathoz, a közel két méteres biztonsági őrök felemeltek volna a pulóverem nyakánál fogva és egy egyszerű mozdulattal arrébb raktak volna.

Gyors léptekkel megkerültem az épületet és egy hátsó ajtót kerestem, de nem találtam. Az építmény hátsó fala telesen üres volt. Tanácstalanul leültem egy felfelé vezető lépcső aljára és az arcomat a tenyerembe temettem. Már megint ott tartottam, hogy feladom. Lehetetlennek tűnt az egész. Az utolsó lehetőség az volt, hogy az utcán elcsíptem volna Zayn-t, miközben felszállni készült volna a turné buszra, vagy beült volna egy limuzinba. Már épp felálltam, hogy megkeressem a buszt, amivel a fiúk majd távozni fognak, amikor hirtelen a fejemhez kaptam és felröhögtem. Nem gondoltam volna, hogy azon a napon nevetni fogok, de muszáj volt elmosolyodnom magamon. Csak úgy nem szerelnek egy lépcsőt egy épület hátuljára. A lépcső tetején valamiféle bejáratnak kellett lennie. A feljárón kettesével szedtem a fokokat, majd ismét kettesével szedve őket lerohantam a bőröndömért amit lent felejtettem. Miután újra a lépcső tetején voltam, megálltam az ajtó előtt, amiről feltételeztem, hogy ott kell lennie. Hát ott volt. Szinte kiszúrta a szemem.

Még mindig mosolyogva lenyomtam a kilincset. Zárva. Ez most komoly?-kérdeztem magamtól. Össze fogtak ellenem a fentiek. Dörömböltem az nyílászárón, de senki sem nyitotta ki azt. Ekkor kirántottam a hajamból egy hullámcsatot és babrálni kezdtem vele a zárat. Még sosem csináltam ilyet, de jó pár filmben megfigyelhettem már az ilyesfajta betörésnek minden lépését. Pár percen keresztül kotorásztam a reteszben a csattal, mire végül megadta magát, kattant egyet és résnyire kinyílt az ajtó. Gyorsan kitártam azt, beléptem, majd becsaptam magam mögött. Szorosan a falnak simultam és felmértem a helyet, hogy hol is vagyok. Kötelek lógtak felettem rámpákon, a földszinten tömérdek elektronikus műszer és fülhallgatóval rohangáló emberek. Lesurrantam a lépcsőn és mielőtt fiúk énekhangjának az irányába lopakodtam volna, bevágtam az utazótáskámat egy női mosdóba. Csak reménykedni tudtam, hogy amíg elintézem amit el kell intézzek, addig a ruháim nem szívják magukba a vécében keveredő büdös női kölni, vizelet és szennyvíz bűzét. A hangok irányába menet furcsán méregettek az emberek, de senki sem állított meg és nem is szólított le, egészen addig amíg, mindössze tíz méter el nem választott a színpadtól.

-Hova-hova hölgyem?-a kezét kinyújtotta elém egy zömök testalkatú de annál izmosabb és erősebb férfi, így elzárta az utamat. Kétségbeesetten néztem körbe, mire a szemem megakadt azon a személyen, akire abban a pillanatban szükségem volt.

-Paul!-kiáltottam oda a férfinak akit szerencsém volt megismerné még Zayn által. De nem figyelt rám. -Paul!-még egyszer rákiabáltam, mire felém kapta a fejét. Tekintete elidőzött rajtam, tudtam, hogy nem tudta hová tenni kilétemet. Tetőtől talpit végigmért, majd felhúzta a szemöldökét és felkiáltott: -Á! Victoria, ugye?-közelebb lépett hozzánk és biztosította az utamat álló férfit, hogy ismer.

-Vivienne...-javítottam ki unottan. -Zayn-nel szeretnék beszélni!- rögtön a lényegre tértem, hisz nem akartam késlekedni.

-Ó! Majd a koncert után!-megveregette a vállam. -Már csak pár szám van hátra, addig ülj le a színpad szélére egy székre, és élvezd!-rám mosolygott, majd sarkon fordult.

-Nem! -rohantam utána. -Ez most életbevágóan fontos! Nem lehet halogatni! Hívja le a színpadról!-szinte meg parancsoltam neki.

-Nem. Azt nem tehetem. Csak tudsz várni még pár szám erejéig!-és megint tovább állt.

-Rendben. Ha nem ők jönnek le, akkor én megyek fel. Ennyire egyszerű!-azzal rohanni kezdtem. Paul a másik irányba indult el, nyilván azt hitte, hallgatni fogok a szép szóra így egyedül hagyott. Hát nem ez történt. Csak azért is fel akartam menni. Futottam a színpad irányába, majd tőle két méterre megtorpantam és mint egy külső szemléli, megfigyeltem Zayn-t. Torka szakadtából üvöltötte a szólóját és mindent beleadott amit csak tudott. Mély, rekedtes hangjától szinte elaléltam és kábulatba estem. Órákon át tudnám hallgatni Zayn gyönyörű érzelmes hangját, szinte mindig éneklésre kényszeríteném és csak akkor maradna csendben, mikor ajkaimat szájára tapasztanám elzárva a torkából előtörő hangok kimenetét.

Megráztam a fejemet, ezzel visszatértem az ábrándozásból a valóvilágba és a képzeletem szüleményei helyett már azt láttam ami valójában történt. A fiúk a színpad közepén ugrálva énekelték az új lemezük -amiről fogalmam sem volt, hogy létezik és halvány lila gőzöm sem volt afelől, hogy mikor vették fel a csaknem húsz számot. -kiss you című számát. Miközben Niall nem énekel a közönséget fürkészi tapsol mikrofonnal a kezében és össze vissza rohangászik. Hihetetlen, mit hoz ki belőle a zene.

Egy pillanatban, amikor háromszázhatvan fokos fordulatokat csinált, megakadt a szeme rajtam. Megállt, egy pillanatig nézett, majd megdörzsölte a szemét, hogy tényleg én vagyok-e az. Halványan elmosolyodott, majd kimelegedve, izzadságtól csillogó testét odavonszolta a többiekhez, majd a Zayn vállára tette a kezét és súgott valamit a fülébe. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy mi volt az. Zayn a fejét hirtelen felém kapta és szeme villámokat szórt. Ismét neki lett volna szólója, de nem kezdett el énekelni. Mindenki Zayn arcát fürkészte, csapattársai inkább rémülten a rajongókhoz képest akik inkább érdeklődve figyelték, hogy mi történik. A háttérben álló fiúk észrevettek engem is, miközben én már Zayn felé sétáltam és csaknem pár méterre álltam tőle. A színpadon lévők egytől egyig mind mosolyogtak, miközben tudták, hogy a koncertnek onnantól kezdve már befellegzett. Szerintem titkon mind tudták, hogy ott leszek. Kivéve Zayn-t, majd felrobbanó vörösödő fejjel méregetett amíg oda nem értem hozzá. Homlokán egy kidudorodó vadul lüktető eret véltem felfedezni. Mielőtt elkezdett volna ő beszélni, vagy mielőtt belefoghattam volna én a mondókámba, egy harmadik személy törte meg az idő közben beállt csendet.

-Miért van joga ahhoz a ribancnak, hogy félbeszakítson egy koncertet?-egy rajongó kiáltott. A színpad előtt állhatott, mert a hang közelről jött. Akár rá is vethettem volna magam, persze nem tettem. Ribanc. Felemelő megszólítás. Legalább azt is megtudhattam, hogy a fanok így hívnak a hátam mögött. Zayn-nel egy emberként fordultunk a tömeg felé. Mielőtt kinyithatta volna a száját, én szólaltam meg.

-Miért vagyok ribanc?-feltettem a kérdést és a válaszra vártam, ami egy ideig nem érkezett, majd a tömegből előlépett egy vékony, magas karcsú lány. Haja olyan fekete volna mint az éjszaka, a bőre fehér, és vörös rúzst kent a szájára. Mintha hófehérke lépett volna elém. Gyönyörű feketés sminkje gyönyörűen kiemelte világos kék, szinte szürke szemét. Vele ellentétben én olyan voltam mint egy rongybaba. Gyűrött arcom ráncos volt, smink sem volt rajtam. Szemeim továbbra is duzzadtak és a hajam sem állt olyan jól mint általában szokott. Azon törtem a fejem, hogy Zayn miért nem egy rajongót választott még anno helyettem, így mind kettőnknek könnyebb lett volna. Valószínűleg tovább folytatódott a gondolatsor a fejemben, ha a lány hangja nem töri meg a csendet.

-Mert átverted Harry-t, miközben amúgy állítólag Zayn-be voltál szerelmes. És egyszer randiztál Niall-el. Csupán ezért. -az emberek morajlani kezdenek. Mindenki összesúg a mellette állóval, így kisebb hangzavar keletkezik.

-Na álljon csak meg a fáklyás menet! Nem vertem át Harry-t. Ő egyezett bele egy állkapcsolatba, azért, mert segíteni akart abban, hogy megleckéztessük Zayn-t és, hogy végre észrevegyen.- Harry-re néztem aki fejével bólogatva megerősítette a dolgot. Azt várták, hogy Zayn majd meglepődik, de ez nem történt meg, mert mindenről tudott. Mindig őszinte voltam vele.

-És nem randiztunk! -mutatóujját felmutatva cáfolta meg a lány szavait. Ki ne hinne az ártatlan szőke fiúnak? Mindenki felháborodva fejezte ki nemtetszését. Valószínűleg az egész világ úgy tudta, hogy mi kavarunk Niall-el és akkor, ahogy kiderült, hogy igazából nem is vagyok ribanc, mindenkinek leesett az álla, szégyellték magukat, vagy pedig a harmadik lehetőség: dühösek voltak, mert ha engem nem utálhatnak akkor egyenlőre senkit, amíg az öt fiú közül valamelyiknek nem lesz egy ellenszenves barátnője.

Zayn-re pillantottam aki még mindig összefonott karokkal állt, ezúttal már higgadtam arckifejezéssel. Nem tudom, mitől sikerült lenyugodnia. Azt hittem mielőtt belekezdhetek a monológomba, Paul lerángat. De ő sehol sem volt, így úgy döntöttem, el is kezdem.

-Zayn!-szólítottam meg, mire ő úgy nézett fel, mintha csak szívességet tett volna. -A levél amit hagytál... én-én-dadogtam.- nem tudom mit mondhatnék, azok után a szavak után, amiket írtál. De meg kell próbáljam összeszednem a gondolataimat, ha el akarom mondani, amiért most itt vagyok. Megváltoztam. Te is más vagy, Zayn és én is. Mások vagyunk. Más világban élsz te és más világban élek én. Még is összeillünk! Még is vonzzuk egymást! Van köztünk már a kezdetektől fogva valamiféle kapocs, ami összeköt minket. Én sem tudom, és szerintem te sem, de érzed, hogy több ez mint egy egyszerű szerelem. Soha életemben nem éreztem még ilyet, nem is olvastam róla és még csak filmet sem láttam, amiben így szerették volna egymást egy közönséges fiú és lány mint mi egymást. Mondd, hogy te nem szeretnéd ezt eldobni, Zayn! Mondd, hogy egyszerűen már semmi sem érdekel és velem akarod leélni az életed!- könnyes szemmel, kissé felemelt fejjel a szemébe néztem és vártam a reakcióját. Mint egy kőfal. Kifejezéstelen és merev. Nem mozdult még csak nem is pislogott. Azt hittem valami rohama van, esetleg megállt a szíve. Még az orrcimpái sem mozogtak, azt jelezve, hogy levegőt vett. -Ha itt valakinek el kéne hagynia valakit, akkor az én vagyok. Azt hiszem egy normális kapcsolatban már rég kiakadt volna a barátnőd ha nem avattad volna be. De én, mert engem nem érdekelnek a titkaid, nem érdekel a múltad, engem te érdekelsz a jelenünk és a közös jövőnk!- már könnyek folytak végig az arcomon. Zayn közömbössége akasztott ki ennyire. -Nézd! Szinte titkok kamráján lépkedem, de...-kezdtem volna bele az újabb mondatba, de végre észrevettem, hogy Zayn szája elnyílt, ezért a sajátomat már befogtam volna, de még így is sikerült a mondatom közepébe vágnia, amit ezúttal nem bántam.

-A drogos korszakomban megerőszakoltam egy lányt. A nővéredet.- végül kinyögi amire már olyan régen kíváncsi voltam. Egyszerűen nem jutottam szóhoz és akkor én néztem ki úgy mint aki nem vett levegőt. Illetve nem csak úgy néztem ki, mert valóban elakadt a lélegzetem. Egyáltalán nem ilyesmire gondoltam amikor azt mondta, hogy valami szörnyűséget tett. Azt hittem lopott valamit egy boltból, tizennyolc év alatt cigarettázott, alkoholt fogyasztott vagy valami ehhez hasonló. Maggie... Amikor Zayn-nel találkozott nálunk. Már mindent értek. És a kislány? Zayn-é? Nem az nem lehet! Felidéztem a fejemben Blair arcát és mellé állítottam a Zayn-ről készült legutolsó képemet. Semmi hasonlóságot nem vélek felfedezni kettőjük között. Kicsit megnyugodtam, hogy Zayn-nek nincs gyereke. Fura lenne egy egy gyermekes apával járni, bár minden bizonnyal nem érdekelne, ha az övé is lenne a kislány. A rajongók zúgolódása térít magamhoz. Kétségbeesetten sugdolóznak, ordítoznak, távoznak és voltak akik elővették a kamerás mobiltelefonjukat. Még mindig mozdulatlanul földbegyökerezett lábakkal álltam. Fordult a kocka. Ezúttal én voltam a kőfal és Zayn, aki el le akarta bontani azt.

-Mondj már valamit!-kezeit a vállamra téve elkezdett rángatni. Végül megráztam a fejem és visszazökkentem a valóságba.

-Nem félek attól, Zayn, hogy olyat fogsz csinálni amit én nem akarok, ha erre gondolsz. Nincs olyan, amit ne akarnék veled kapcsolatban! Szeretlek Zayn! Azt hiszed hülyeségből dobálózom ezzel a szóval? Felfogod te egyáltalán, hogy milyen dolgokat foglal ez magába? Félsz bevallani magadnak, hogy van, aki az életénél is jobban szeret? Hogy van, aki kezeidbe adja a kulcsot a szívéhez? Fogadd el ezeket, Zayn! Fogadd el, hogy szeretlek!-mélyen a szemébe néztem és próbáltam tekintetemmel belefúrni a szavakat az agyába, hogy végre eljusson a tudatáig, hogy mit is érzek iránta valóban. Megrázta a fejét, úgy ahogy általában szokta, csak nem mosolyodott el. Egy darabig a kezével babrált, eközben a fülemben dobogó vért hallgattam és felmértem a terepet. Mindenki tátott szájjal figyelt bennünket. A színpadon a fiúk is, a színpad mögött a stáb is és a rajongók is, akik már nem voltak olyan zabosak mint amikor felmentem a színpadra.

Zayn hirtelen rám emelte a tekintetét, miközben én felemeltem a fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni.

-Let me kiss you!- mondta, a legújabb dalukból idézve, aminek egy részletét már hallgattam.

-Itt vagyok! Tessék! Mire vársz még?- ahogy kiejtettem a számon a szavakat, Zayn előttem termett mellkasát szorosan az enyémhez tapasztotta, szinte még levegő sem volt köztünk. Lassan lábujjhegyre álltam miközben ő két keze közé kapta arcomat, kissé összenyomta azt, majd nagy először cuppanós puszit nyomott ajkaimra, majd lágyan csókolni kezdte őket. A torkomban hatalmas gombóc keletkezett és a sírás fojtogatott. Olyan rég éreztem már Zayn szájízét, közelségét, tenyere melegségét és olyan boldogság öntötte el a testem, amilyen még soha. De ahogy Zayn ajkai elváltak az enyémektől, ennek vége is ért.

-Ne sírj! Hisz nincs miért!- észre sem vettem, hogy idő közben tényleg kibuggyantak a könnyek. Hüvelykujjával letöröl pár kövér cseppet bal szemem alól, majd hátrébb lép. -Ezért nem akarom, hogy velem legyél, Vivienne. Félek, hogy esetleg ha nem is direkt, de fájdalmat okozok neked. A családod utál engem és, hogy őszinte legyek én sem kedvelem őket. Nem tudnék a nővéred szemébe nézni többet. És az anyád...Viv, nekem nem megy ez! Egyszerűen képtelen vagyok rá. Turnékra kell járnom, interjúk, fellépések. Forgatások. Nem vihetlek magammal és nem tudnálak otthon hagyni. Működne így ez a kapcsolat? -széttárta a kezét.- Nem!- és rávágta, mielőtt bármit is kinyöghettem volna. Letaglózva hallgattam, ahogy tulajdonképpen lekoppint.

-Most komolyan ezt teszed velem? Kezdjük elölről az egészet? Ne szórakozz már Zayn! Most rágtuk ezen át magunkat! Egyszerűen csak lerázol? Ezt nem teheted meg velem!- szinte már torkom szakadtából üvöltöttem vele. Minden dühömet kiadtam ami az idő során felgyülemlett bennem és ezt a torkom bánta.

-Lehetünk barátok.-rántott egyet a vállán. Minden kapcsolat ezzel a mondattal zárul. Belém hasított a felismerés.

Hitetlenül megráztam a fejem.

-Ne, Zayn! Csak ezt ne mondtad volna!-szemeimet résznyire összeszűkítettem. -Nincs szükségem -egy nagy levegő vétel után elfintorodtam, mert tudtam mi lesz a következő szavam. -a barátságodra. Mondd, tudnál te ezek után úgy tekinteni rám, mint egy barátra? TUDNÁL?-megint kiabáltam vele, pedig nem volt szándékomban. Ezek után, már tényleg megértem, hogy látni sem akar.

Elhúzta a száját, majd szemével távozásra intett. Még mindig hitetlenkedve meredtem rá, majd gúnyosan elmosolyodtam. Az arcomról az ,,ezt nem hiszem el!", ,,ez lehetetlen!" és az ,,ilyen nincs..." kifejezéseket lehetett leolvasni. Összeszedtem magam, megtöltöttem levegővel a tüdőmet, majd kiürítettem.

-Rendben Zayn. Elmegyek. -mondtam ki végül. -De tudd, magammal viszek egy darabot belőled.- mondtam még utoljára, majd tenyeremet a hasamon pihentetve lassacskán lesétáltam a színpadról. A lépcsőről még egyszer utoljára visszanéztem a köpni-nyelni nem tudó elkerekedett szemű Zayn-re.